Kovács Gábor: Garfunkeltől a császárbohócig

“Nem fogom engedni, hogy megöld Jézust!” – kiabálta a férfi, aki felugrott a színpadra, hogy bukósisakjával leüssön egy római katonát játszó színészt, hogy “megmentse” a Megváltót a haláltól. Ez a fura eset nemrég történt egy Nova Hartz nevű, brazíliai városban, mintegy ezer fős közönség előtt, ahol éppen Jézus keresztre feszítését adták elő. A nézők közül sokan azt hitték, hogy ez a jelenet is a dráma része. A darab rendezője, Adriano Ferreira nem akart hinni a szemének, de miután nem sérült meg senki, néhány perc múlva a nyolcvan fős szereplőgárda folytatta a húsvéti passiójátékot.

–  Erről a friss napihírről jut eszembe az Othello Gyulaházán c. klasszikussá vált magyar film (Zsurzs Éva rendezésében), ahol is a zárójelenetben, az ügyeletes tűzoltó egy hatalmas vízsugárral szintén “meg akarja menteni” Desdemonát Othello fojtogató kezétől, s közben ezt kiáltja: “Nem engedem bántani a művésznőt! Szeretem őt! Három éve szeretem őt!”

A két jelenet valamiben kísértetiesen hasonlít egymásra. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy miben nem… Nova Hartz egy brazíliai kisváros, európai szemmel nézve ugyan a világvégén van, de kétségtelenül valóságos és létező település, lakóinak száma 20 000 körüli, éghajlata szubtrópusi. A mi Gyulaházánk – és itt a lényegi különbség – nem a térképen található kis nyírségi falu, hanem egyszerűen a képzelet terméke, azaz minden olyan magyar vidéki kisváros lehetne Gyulaháza, amelyiknek saját színháza van.

A bohóc, középkori színházi nevén, a zanni (lásd a Commedia dell’arte szereplő típusait), azonban mindkét történetben jelen van. Még akkor is, ha a gyulaházi bohóc egy filmszínész, név szerint Verebély Iván, alias Pavják, a tűzoltó, aki egy filmbéli színdarabban játssza el a helyi közösség bolondját. Így az eljátszott “figura” bármennyire is hasonlít a valóságos bohócra, mégis csak egy szerep. További bonyodalmat jelent az a tény, hogy a Zsurzs Éva által rendezett tévéfilm történetének alapja egy irodalmi alkotás, Gádor Béla: Otelló Gyulaházán című kisregénye, ez utóbbi egyébként csak a szerző halála után öt évvel, 1966-ban jelent meg nyomtatásban. Nem véletlen, hogy még ugyanebben az évben Básti Lajos és Törőcsik Mari főszerepélésével elkészült Zsurzs Éva azóta is töretlen sikerű, fekete-fehér tévéfilmje. A legtöbben azóta is ezt a filmváltozatot ismerik, holott a fő elismerés alapvetően az irodalmi alkotásnak járna. Úgy tűnhet tehát, hogy a képzeletbeli valóság gyökerei mindig szerte ágazóbbak, mint az egyszerű, hétköznapi valóságé, ez persze nem igazán meglepő. Mindenesetre talán ebből adódik az a furcsa jelenség, hogy olykor még azt is nehéz eldönteni, melyik is az igazi valóság, melyik bohóc az igazi bohóc? Egyébként a bohóc valódi kilétére  –  ha már színházi szereposztásról van szó – általában nem igazán kíváncsiak az emberek. Ő a Bohóc, nagy B-vel, és ennyi. Pontosan azért, mert a bohóclét egy olyan szerepállapot, amit ha magára ölt valaki, hinnie kell, hogy ő tényleg az, akit eljátszik. –  Jó esetben persze ez minden profi színésztől elvárható – mondhatná valaki. De ez nem egészen így van, mivel, és ezt ne felejtsük el, senki sem áll közelebb és ugyanakkor távolabb a valóságtól, mint a bohóc.

Más írásaiban Gádor jellegzetes zanni figurája Garfunkel, a kávéházi, botcsinálta irodalmár, aki “egy kicsit mindig hülye volt”, s olyan világmegváltó tervei voltak, mint például a “központi dicsérő iroda” megnyitása Budapesten, ezzel is javítandó az itt élő emberek búval bélelt, rossz kedélyét. Garfunkel, ez a kávéházi életmódja mellett is tipikus bohócalkat, szent bolond –  aki persze (titokban) maga Gádor Béla torz önarcképe az N-edik dimenzióban –  az egyik elbeszélésben bravúros könnyedséggel így írja le önmagát: “Egész életemben könyveltem, és nézd meg, mi lett belőlem. Egy öreg, kopasz kis senki, tele életkedvvel és műfogakkal.”

Itt most nem kívánok különösebben elmélkedni arról, hogy mi lenne, ha a hétköznapi életben folyton csak igazat mondanánk, pontosabban mindig kimondanánk azt, amit érzünk, gondolunk és tudunk. Több mint valószínű, hogy az élet egészen más irányt venne, olyan irányt, amelyben a humornak és a humor mesterének, a bohócnak hirtelen elsőrangú szerepe lenne! Gádor Béla vérbeli humoristaként mindenesetre tudta, hogy a bohócok, amellett, hogy igazmondók, a hazugság művészei is. Ebből adódóan, amikor hazudnak, viselkedésük szinte semmit sem változik ahhoz képest, mint amikor igazat mondanak. A látszat ellenére szinte hibátlanul tudnak uralkodni érzelmeik felett, ebben a kiváltságos helyzetben ugyanis oldottan és megszakítás nélkül hazudhatnak vagy éppen, ha kedvük tartja, folyamatosan igazat mondhatnak. Így aztán tetszés szerint hívhatják elő különféle érzelmeiket, miközben semmi nem mutat arra, hogy ne volnának őszinték. –  Hogy miért lehetséges ez? –  Egyszerűen azért, mert tudják, hogy hazudni csak a tréfa kedvéért érdemes és szabad. Természetesen ahhoz, hogy valaki e csúcsra érjen, megfelelő elszántsággal kell rendelkeznie, akár egyéni utakon- vagy jól bevált módszerek segítségével gyarapítja tudását. Így például vannak bizonyos Távol-keleti színházak vagy színházi iskolák, amelyek ebben a képességfejlesztő munkában sokat segíthetnek, ilyen például a klasszikus kínai színház is.

A klasszikus kínai színházban a bohóc (chou) szerepköre pont erre az ellentmondásos karakterre van felépítve. A színházi legendák szerint élt hajdanán, a Tang dinasztia idején egy császárbohóc, Xuan Zong (685-762), akinek magának is jó zenei érzéke és kiváló hallása volt. Ez a császár nagy gonddal létrehozott palotájában egy “Körtefakert” elnevezésű színésziskolát, amelyben ő maga is játszott, méghozzá bohóc-szerepkörben. Xuan Zong császár halála után ebből eredt aztán az a szokás, hogy a császár szobrocskája évszázadokon keresztül nélkülözhetetlen tartozéka lett a színészöltözőknek, a szobor előtt rendszerint füstölők égtek, ez járt ugyanis, Buddha szobra mellett, a színészek védőszentjének is. A “körtefakerti mester” elnevezés pedig a mai napig a “színész” szinonimája lett a kínai hagyományos színházakban.

De van itt még egy fontos dolog, amit feltétlenül meg kell említenem, ennek a császárbohócnak tulajdonítják azt a szokást is, hogy – a többi szereplővel ellentétben – a bohóc szabadon jöhet-mehet a takarásban, és oda ül, ahova akar.

A magam részéről éppen ez utóbbi momentumért szeretem Xuan Zong-ot és az összes többi bohócot is – legyenek akár színészek, akár nem, ezen a kies, lelkileg is sivatagos világon. „Szabadon jöhet-mehet a takarásban.” Egy igazi bohócnak ugyanis – bárki bármit is mondjon – senki sem parancsolhat. – Tedd ezt, tedd azt, állj ide vagy állj oda! – Felejtsük el ezt az oktalan beszédet. Igen, a bohócszívben egyáltalán nincs értelme az efféle intelmeknek, mert e helyen válik eggyé a szerep és az élet, a fantázia és a valóság, a császárbohóc és a szolga, Nova Hartz és Gyulaháza. Persze megvédeni Krisztust és Desdemonát nyilvánvalóan bolondság, hiszen mindkét esetben csak egy színdarabról van szó. Ennek ellenére tévedés lenne azt hinni, hogy a bohócok kötözni való bolondok, és nem tudnak különbséget tenni a valóság és egy színdarab között. Nem erről van szó. A bohóc egy kicsit olyan is, mint a gyermek, hisz a szemének és az összes érzékszervének. Ami történik, az most van, még akkor is, ha kitalált a történet. – Hol vagyunk mi már ettől, komoly, színházba járó felnőttek?

*Első közlés