Kovács Gábor: Kerti törpék és bőgő szarvasok – rendhagyó gondolatok a giccsről

Természetesen nem áll szándékomban, hogy a giccsről valamiféle értekezést írjak, előttem már sok író, filozófus és esztéta megtette ezt. Ezek hosszú, elképzelt névsorából – anélkül, hogy másokat megneveznék – itt most csak két szerzőt emelnék ki, az egyik Hermann Broch, osztrák író, aki szerint a giccs és annak alkotója minden értékrendszerben a radikális gonosz (radikal Böse) szerepét játssza. A másik szerző pedig, Ludwig Giesz, a Heildelbergi Egyetem filozófia professzora, a giccs egyik legjelentősebb teoretikusa, aki úgy véli, hogy a giccs különböző értékrendszerek összeütközése során jön létre. Szerinte ilyen giccsnek kedvező időszakok lehettek a barokkban, a rokokó idején, a romantikában, a szimbolizmusban és a 20. század elején a szecesszióban, a mai globalizálódó világban meg szinte mindenütt.

Nem titkolom, hogy engem elsősorban a giccs felismerése érdekel. Ezért írásomban figyelmemet főként a képzőművészet területén foglalkoztatva próbálok majd olyan azonosítási pontokat találni, amelyek mindannyiunk számára ismerősek és elemezhetőek. Érdemes tehát az alapoknál kezdeni. Mindeközben azt remélem, hogy azoknak is, akik esetleg jártasabbak már a giccs felismerésében, tudok valami újat mondani. A következőkben tehát hadd álljon itt néhány általam kiragadott példa a giccs jelenségének érzékeltetésére.

Ki ne ismerné a “mindig vidám” kerti törpe szobrocskákat, amik amellett, hogy a giccs ősrégi, mondhatnám szakállas megtestesítői, végső soron az idillt, a biztonságot és az aranykori háborítatlan világot jelképezik. Hasonlóan klasszikus példa lehet a giccsre vagy giccses ábrázolásra a napfényes őszi erdőben bóklászó, bőgő szarvas is, az erő és a magasztosság romantikus vagy inkább ordító jelképe. Igen, “ordító giccs”, ilyen is van. Ez utóbbira – mondjuk, egy fehér szarvasbika figurájával kombinálva – igazán nem nehéz példát mondani. A fehér szarvasbika megjelenése egyébként a kelta mitológiában a tabu megszegésének jelzője. Tehát képzeljünk el egy vadászjelenetet, melyben a fő motívum meglepő módon egy meztelen, ledéren nyújtózkodó nimfa, aki éppen egy fehér, nagyagancsú szarvasbika hátán látható. Elképesztően mesterkélt, mondhatni giccses látvány, nem? A fenti példák persze a nyilvánvalóan túlzó, könnyen felismerhető giccsről szólnak. A giccs mint olyan azonban korántsem ilyen könnyen megfogható jelenség. Mivel rendkívül szerteágazó műfajról van szó, be kell vallanunk, hogy a legtöbbször csak sejtjük, de nem tudjuk, hogy mi az, ami giccs, és mi az, ami nem. Ami azt illeti, ez így is van rendjén, elég a sejtés, ha azonban ez sincs, könnyen a giccs hálójába keveredhet az ember.

A giccs elsősorban az érzésekhez szól, s mivel vágyat akar kelteni, azonnali (instant) élvezetet és elmélyülést ígér, más szóval a giccs hamis az igazi helyett, mindig többet akar bemutatni, mint ami. Valójában azonban inkább lemásolt, jól vagy kevésbé jól lekopírozott minta marad, semmint művészi értékkel rendelkező alkotás. A keletkezés szempontjából, időben talán legkorábbi giccstermék az úgynevezett vallási giccs. Zarándokhelyeken előszeretettel veszik meg az emberek az érzelgős vagy szomorú szentképeket, könnyező arcú Madonnákat, ókori eredetű, művészi szobrok kicsinyített utánzatait és így tovább. A giccs e legősibb formájának fő jellemzője nemcsak a túláradó érzelmekben ragadható meg, hanem azok édeskés, könnyen emészthető előadásmódjában is. Gondoljunk csak a Szűzanyára vagy Jézus Krisztusra díszes keretbe foglalva, angyalkák gyűrűjében és rózsákkal díszítve. Felvetődhet a kérdés, mi a vallási giccs legfőbb ismertető jele? – Elsősorban az, hogy nem egyedi, önálló alkotás, sokkal inkább olcsó anyagból iparilag előállított termék, amely szokványos, séma szerű (tehát könnyen ismételhető) kifejezési formákra egyszerűsíti le a mélyen átélt vallásos érzést. Ennek ellenére mégis valamennyire felidéz egy élménymintázatot, de éppen csak annyira, hogy a kegytárgy eladható legyen. Egy másik lehetséges érv gyakran az a vásárlás mellett, hogy a giccs eleve olcsón ad olyan dolgokat, amelyeket, eredeti mivoltukban, ilyen áron és mindenféle erőfeszítés nélkül, lehetetlen volna megszerezni.

Régóta meggyőződésem, hogy az igazi művészet legjobb témái kifejezetten a semmiből, tehát egy ismeretlen, tudat feletti szférából jönnek, ennek érzékeléséhez azonban ihletett – az egyéni szabadságot meghagyó – lelkiállapotra van szükség, ez az állítás persze csak szigorúan a valódi művészet alkotásaira érvényes, de semmiképpen sem a giccsre. A giccs ugyanis soha nem alkot újat, “diktált” – előre megszabott – és nem ihletett lelkiállapotból születik, ezért kell mindig egy másodlagos forrásra, a nagy művészetre támaszkodnia.

A képzőművészeti giccs is több ágra osztható, legyen szó akár festészetről, akár szobrászatról, vagy éppen építészetről. Itt csak néhány témakörre hivatkozom. A giccs kiváló terepének bizonyult például a reneszánsztól kezdve a romantikus tájábrázolás, amelyben a természet vagy fenyegető őserőként vagy idillikus háttérként jelenik meg. A bibliai vagy mitologikus jelenetek újabb lehetőséget adtak a különböző jellegű, erotikus aktábrázolásokra is. Jóval később, a 19. század végén és a századforduló tájékán például közkedvelt motívum volt az úgynevezett háremjelenet, illetve az olyan piaci jelenet, ahol az elrabolt rabszolganőket, más néven odaliszkokat meztelenül kiállítva bocsátották áruba. A giccses ábrázolások, nem utolsó sorban az eladhatóság érdekében, természetesen mindig gondosan kihangsúlyozzák a témában rejlő erotikus vonásokat. Persze akadtak olyan festők is, akik művészi tökélyre vitték ezt a fajta tematikát. Ilyen volt például J.A.D. Ingres francia klasszicista festőművész és grafikus, aki korának rendkívül sokoldalú művésze volt: így például grafikái mellett festett ókori, vallásos, történeti, allegorikus tárgyú képeket, arcképeket és persze számos aktot is.

Ami a szobrászatot és az építészetet illeti, ott is ugyanezeket a jelenségeket látjuk. Nem tagadom, hogy viszonylag nehezebben ismerhető fel az építészetben megjelenő giccs. Ennek beazonosítása már bizonyos nehézségekbe ütközhet, például megzavarhat bennünket az építmény monumentalitása vagy nehezen áttekinthetősége. Ezen kívül az építészeti giccs előszeretettel használ múltbeli díszleteket, történelmi építészeti elemeket. Szélsőséges esetben ez egyfajta stíluskavalkáddá válhat, ez utóbbira különösen jó példa lehet Las Vegas utánérzésekkel átitatott, egész városokat (lásd: Velence!) lemásoló, művi építészete. Az építészeti giccs általános jellemvonásai még a túldíszítettség, mesterséges egzotikum és a régebbi korokat utánzó ál-régiesség. Giccs és giccs között azonban jelentős különbségek lehetnek, “ordító giccseknek” számítanak például a turizmusipar egyes fellegvárai, ezek egyike például a földközitengeri La Grande Motte (készült a 70-es években, építész: Jean Baladur), amely a francia Camargue egyik üdülővárosa. A tengerparton sorakozó “betonpiramisok” épületei jellemző módon giccses neveket is kaptak, mint például Nap-templom, Kheopsz és Babilon.

A fentiekből is látszik, hogy a giccs nem valamiféle művészi produktum, hanem elsősorban a művészetek eszközeit használó, a művészet látszatát keltő, többnyire kereskedelmi természetű és célú alkotás. Ezt a felismerést leplezi le az úgynevezett Giccs-art, egy nálunk talán kevésbé ismert művészeti irányzat, amely nem kevés iróniával tudatosan idézőjelbe teszi a giccses ábrázolásmódokat, vagy a nyilvánvalóan pornográf tartalmakat. Ennek az irányzatnak neves képviselője Jeff Koons, aki mielőtt művészként ismertté vált volna, a New York-i MOMA propagandistájaként dolgozott. Művészeti tevékenységével rövid idő alatt az úgynevezett (kisajátítási művészet) központi alakjává vált. Tehát elsősorban nem új dolgokat alkotott, hanem már meglevő, rendszerint alacsony értékű holmikat “sajátított ki”, hogy más, eddig még nem tapasztalt összefüggésbe helyezze őket. Ebből adóan Koons műveiben nemhogy visszariadna a giccstől, hanem egyenesen művészete alapanyagává teszi azt. Pontosan azzal a céllal, hogy így tegye magát és közönségét immunissá a giccsel és a pornóval szemben. A pornó egyébként azért tekinthető a giccs egyik válfajának, mert miközben elveszett paradicsomot ígér, egy alantasabb élményeket hajszoló, zárt ösztönvilágba taszítja az embert, akárcsak Kirké bűvös varázsvesszője, ami egycsapásra disznóvá változtatta Odüsszeusz társait. A disznóvá válás itt fontos szimbolikus értelemmel bír, hiszen valójában egy lelkiállapotot, tudat- és egyéniségvesztéssel járó bódulatot jelent.

A giccsre jellemző kettős morál egyébként a pornóra is szembetűnően jellemző, hiszen annak ellenére, hogy minden esetben “felnőtt tartalomként” aposztrofálja magát, érzelmileg éppen a felnőttségnek ellentmondó módon – tehát a tudat beszűkítésével – piszkálja fel a kéjsóvárságot. Érzelmi szempontból erre a műfajra fokozottan érvényes, hogy bárki a hatása alá kerülhet, ha túlságosan nagyra tart olyan érzéseket, amelyeket helyzeténél fogva nem tud átélni. Az érzés és a látás merész kalandjaira, a mai gépi világban pedig egyre nagyobb szükséglet mutatkozik, az 1950-es évektől beindult és egyre kiterjedtebbé vált pornóipar pedig éppen ezt a tömegméretű szükségletet kívánja kielégíteni. Ebből adódóan az is világossá válik, hogy amíg a pornó-giccs virul, addig valami nyomorúságot rejtegetnek maguk előtt az emberek, amire éppen az úgynevezett felnőtt filmekben próbálnak olcsó vigasztalást vagy kielégülést keresni. Éppen ezért fontos tudatosítani, hogy az így szerzett olcsó gyönyör hazugságon alapul, a hazugság pedig egy téves érzéskörbe zár, ami önmagunk nemesebb részéhez viszonyítva mindig lealacsonyít.

A giccs tehát – függetlenül attól, hogy hatásában jó- vagy rosszindulatúnak bizonyul – nem azért káros, mert elbódít és elvarázsol, hanem azért, mert nem tud és nem is akar visszaváltoztatni.

Szigetszentmiklós, 2018 július 24.

*Első közlés