A kémekről írni, valósághűen, soha nem volt könnyű dolog, még azoknak sem, akik írók és kémek is voltak egyszemélyben, ilyen figura volt például Somerset Maugham is, aki az első világháború idején a brit titkosszolgálat kémje volt, s nem sokkal ezután megírta az Ashenden a hírszerző c. elbeszélésfüzérét. Ez utóbbi műben életrajzi elemeket is felhasznált ugyan, de jobbára kitalált – és az írói szabadsággal élve – kellően érdekessé tett történeteket tár olvasói elé. Ezek az írások egyszerre izgalmasak és módfelett elegánsak, mintha csak szerzőjük egy laza mozdulattal a mellényzsebéből húzta volna őket elő. Ám éppen ez az, ami bizonyos kételyeket ébreszthet bennünk. S talán éppen ezért mondja Márai is némi felindultsággal Maughamról, hogy „majdnem egészen jó író”. Tehát nem teljesen…, mint mondjuk Virginia Wolf, hanem csak majdnem. Márai ugyanis éppen azt veti Maugham szemére, hogy bár jó író, akinek minden adottsága megvan ahhoz, hogy formát adjon a világról alkotott látomásának; „csak éppen, utolsó pillanatban, mindig valamilyen égre szóló giccset csempész írásaiba, valami gyanúsan és okosan hatásosat, gyilkosságot, vagy ármányt, vagy szerelmet. S a szavakkal is úgy bánik, mint akinek nincsen szíve, minden erejével, hitével és minden következménnyel leírni azokat.” Súlyos vádak ezek, amelyek bántó élük ellenére, akár nyugtalanítóan igazak is lehetnek. Példák nélkül, önmagukban azonban – számomra legalábbis – túlságosan szigorúnak és sommásnak tűnnek.
A siker iránti olthatatlan vágy a kémregények vagy kémfilmek valósághűségét is alaposan eltorzítja. Jó példa erre Mata Hari (Margaretha Zelle) története, amelyről az idők során irodalmi és filmes berkekben egyaránt számtalan bőrt húztak már le. A sikeres tömegprodukciók köztudottan szívesebben építenek a legendákra, mint a valóságra. Mata Hari életéről például több film is készült, a legérdekesebb talán Greta Garbóval (1931), egy kevésbé hitelesebb változat pedig Silvia Kristellel (1985), az Emmanuelle-filmek főszereplőjével. És hogy milyen könnyen téved az ember a legendák világába, arra jó példa lehet Mata Hari kivégzésének története. Erről az eseményről csak azt tudhatjuk bizonyosan, hogy az elítéltet saját kérésére nem kötözték a kivégzőoszlophoz, és nem kötötték be a szemét. A sortűz azonnal végzett vele, de az előírásoknak megfelelően még halántékon is lőtték. Az már a legendák körébe tartozik, hogy Mata Hari utolsó gesztusával csókot hintett a kivégzőosztag tizenkét katonája felé. Természetesen sokan ezt a verziót tartják a leghitelesebbnek. Ami azt illeti, én nem vetném el azt a változatot sem, mely szerint Mata Hari azért volt olyan bátor, mert tudta vagy tudni vélte, hogy a katonák vaktölténnyel fognak tüzelni: bízva abban, hogy egyik szeretője megvesztegette a kivégzőosztagot. A legabszurdabb legenda szerint be kellett kötni a katonák szemét, nehogy áldozatául essenek a negyvenegy éves kémnő bájainak. Az persze föl sem vetődik, hogy Mata Hari esetleg minden hiú remény nélkül is képes volt bátran szembenézni a kivégzőosztaggal. Erre utal egy bíróság előtti büszke kijelentése is önmagáról: „Szajha? Igen. De áruló? Soha!”
Ezek után csak zárójelben említem meg, hogy 2001-ben a hollandiai Mata Hari Alapítvány keresetben kérte a francia hatóságokat az 1917-es ügy felülvizsgálatára. Pár hónapnyi tárgyalást követően a francia Igazságügyi Minisztérium illetékese kijelentette: Mata Hari ártatlan, s egyike azoknak, akik politikai összeesküvés áldozatai lettek egy mély válságokkal terhes korszakban. – Itt álljunk meg egy pillanatra. Franciaország legfelsőbb közigazgatási bírósága nem mást mondott ki, mint hogy Mata Harit koholt vádak alapján végezték ki 1917 október tizenötödike hajnalán. Ebből adódóan – a nagyon is valóságos kivégzés ellenére – az egész Mata Harival kapcsolatos kémtörténet, amit az utókor oly szorgalmasan és nem minden áhítat nélkül, továbbszőtt, csupán a fantázia terméke.
És most vissza a kivégzéshez. Egy korabeli szemtanú szerint így ért véget a negyvenegy éves, világszép táncosnő és kurtizán élete:
„Jelentés Mata Hari kivégzéséről. Mata Hari nem úgy halt meg, mint ahogy a színészek vagy filmcsillagok szeretnék elhitetni velünk, milyen is egy ember halála kivégzésekor. Nem dobta hirtelen az ég felé a karjait, nem szegte fel vagy éppen le a fejét. Ehelyett úgy tűnt, mintha lassan és fásultan összeomlana, s közben arckifejezésén a legcsekélyebb változást sem lehetett észrevenni. Térdére hullva egy másodpercig úgy tűnt, mintha motyogna valamit, kivégzői felé. Aztán lábait maga alá gyűrve hanyatt esett. Arccal az ég felé fordulva mozdulatlanul feküdt. Időközben egy tiszthelyettes revolverét felhúzva fölé hajolt és bal halántékához nyomta a fegyverét, majd a ravaszt meghúzva közvetlenül az asszony agyába repítette a golyót. Mata Hari bizonyára már halott volt.”
Bár megfogadtam, hogy nem írok Mata Hariról – sokan és sokfélét írtak már róla –, cseppet sem bánom, hogy mégis megtettem, az a gyanúm ugyanis, hogy gondosan felépített maszkja mögött mindig is Margaretha Zelle maradt.