Kovács Gábor: Szajha? Igen. De áruló? Soha!

 

A kémekről írni, valósághűen, soha nem volt könnyű dolog, még azoknak  sem,  akik  írók  és  kémek  is  voltak  egyszemélyben,  ilyen  figura  volt  például  Somerset Maugham is, aki az első világháború idején a  brit  titkosszolgálat  kémje  volt,  s  nem  sokkal  ezután  megírta az Ashenden a hírszerző c. elbeszélésfüzérét. Ez  utóbbi  műben  életrajzi  elemeket  is  felhasznált  ugyan, de jobbára kitalált – és az írói szabadsággal élve –  kellően  érdekessé  tett  történeteket  tár  olvasói  elé.  Ezek az írások egyszerre izgalmasak és módfelett elegánsak, mintha csak szerzőjük egy laza mozdulattal a mellényzsebéből  húzta  volna  őket  elő.  Ám  éppen  ez  az, ami bizonyos kételyeket ébreszthet bennünk. S talán éppen ezért mondja Márai is némi felindultsággal Maughamról,  hogy  „majdnem  egészen  jó  író”.  Tehát  nem teljesen…, mint mondjuk Virginia Wolf, hanem csak majdnem. Márai ugyanis éppen azt veti Maugham szemére,  hogy  bár  jó  író,  akinek  minden  adottsága megvan  ahhoz,  hogy  formát  adjon  a  világról  alkotott  látomásának; „csak éppen, utolsó pillanatban, mindig valamilyen égre szóló giccset csempész írásaiba, valami  gyanúsan  és  okosan  hatásosat,  gyilkosságot,  vagy  ármányt,  vagy  szerelmet.  S  a  szavakkal  is  úgy  bánik,  mint akinek nincsen szíve, minden erejével, hitével és minden következménnyel leírni azokat.” Súlyos vádak ezek,  amelyek  bántó  élük  ellenére,  akár  nyugtalanítóan  igazak  is  lehetnek.  Példák  nélkül,  önmagukban  azonban – számomra legalábbis – túlságosan szigorúnak és sommásnak tűnnek.

A  siker  iránti  olthatatlan  vágy  a  kémregények  vagy  kémfilmek  valósághűségét  is  alaposan  eltorzítja.  Jó  példa  erre  Mata  Hari  (Margaretha  Zelle)  története,  amelyről  az  idők  során  irodalmi  és  filmes  berkekben  egyaránt  számtalan  bőrt  húztak  már  le.  A  sikeres  tömegprodukciók  köztudottan  szívesebben  építenek  a  legendákra, mint a valóságra. Mata Hari életéről például több film is készült, a legérdekesebb talán Greta Garbóval  (1931),  egy  kevésbé  hitelesebb  változat  pedig Silvia Kristellel (1985), az Emmanuelle-filmek főszereplőjével.  És  hogy  milyen  könnyen  téved  az  ember a legendák világába, arra jó példa lehet Mata Hari kivégzésének  története.  Erről  az  eseményről  csak  azt  tudhatjuk  bizonyosan,  hogy  az  elítéltet  saját  kérésére  nem kötözték a kivégzőoszlophoz, és nem kötötték be a szemét. A sortűz azonnal végzett vele, de az előírásoknak megfelelően még halántékon is lőtték. Az már a  legendák  körébe  tartozik,  hogy  Mata  Hari  utolsó  gesztusával csókot hintett a kivégzőosztag tizenkét katonája felé. Természetesen sokan ezt a verziót tartják a  leghitelesebbnek.  Ami  azt  illeti,  én  nem  vetném  el  azt a változatot sem, mely szerint Mata Hari azért volt olyan  bátor,  mert  tudta  vagy  tudni  vélte,  hogy  a  katonák vaktölténnyel fognak tüzelni: bízva abban, hogy egyik  szeretője  megvesztegette  a  kivégzőosztagot.  A  legabszurdabb legenda szerint be kellett kötni a katonák szemét, nehogy áldozatául essenek a negyvenegy éves kémnő bájainak. Az persze föl sem vetődik, hogy Mata Hari esetleg minden hiú remény nélkül is képes volt bátran szembenézni a kivégzőosztaggal. Erre utal egy  bíróság  előtti  büszke  kijelentése  is  önmagáról:  „Szajha? Igen. De áruló? Soha!”

Ezek  után  csak  zárójelben  említem  meg,  hogy  2001-ben  a  hollandiai  Mata  Hari  Alapítvány  keresetben  kérte  a  francia  hatóságokat  az  1917-es  ügy  felülvizsgálatára. Pár hónapnyi tárgyalást követően a francia  Igazságügyi  Minisztérium  illetékese  kijelentette:  Mata  Hari  ártatlan,  s  egyike  azoknak,  akik  politikai  összeesküvés áldozatai lettek egy mély válságokkal terhes korszakban. – Itt álljunk meg egy pillanatra. Franciaország  legfelsőbb  közigazgatási  bírósága  nem  mást  mondott ki, mint hogy Mata Harit koholt vádak alapján  végezték  ki  1917  október  tizenötödike  hajnalán.  Ebből adódóan – a nagyon is valóságos kivégzés ellenére – az egész Mata Harival kapcsolatos kémtörténet, amit az utókor oly szorgalmasan és nem minden áhítat nélkül, továbbszőtt, csupán a fantázia terméke.

És most vissza a kivégzéshez. Egy korabeli szemtanú  szerint  így  ért  véget  a  negyvenegy  éves,  világszép  táncosnő és kurtizán élete:

„Jelentés  Mata  Hari  kivégzéséről.  Mata  Hari  nem  úgy halt meg, mint ahogy a színészek vagy filmcsillagok szeretnék elhitetni velünk, milyen is egy ember halála kivégzésekor. Nem dobta hirtelen az ég felé a karjait, nem szegte fel vagy éppen le a fejét. Ehelyett úgy tűnt, mintha lassan és fásultan összeomlana, s közben arckifejezésén  a  legcsekélyebb  változást  sem  lehetett  észrevenni. Térdére hullva egy másodpercig úgy tűnt, mintha  motyogna  valamit,  kivégzői  felé.  Aztán  lábait  maga alá gyűrve hanyatt esett. Arccal az ég felé fordulva  mozdulatlanul  feküdt.  Időközben  egy  tiszthelyettes revolverét felhúzva fölé hajolt és bal halántékához nyomta a fegyverét, majd a ravaszt meghúzva közvetlenül az asszony agyába repítette a golyót. Mata Hari bizonyára már halott volt.”

Bár  megfogadtam,  hogy  nem  írok  Mata  Hariról  –  sokan  és  sokfélét  írtak  már  róla  –,  cseppet  sem  bánom,  hogy  mégis  megtettem,  az  a  gyanúm  ugyanis,  hogy  gondosan  felépített  maszkja  mögött  mindig  is  Margaretha Zelle maradt.