Kovács Gábor: Tűnyelés

– Miért nem írsz Hudiniről? – kérdezte tőlem egy barátom sörözgetés közben a Cafe Artistban, hogy szokásunkhoz híven, az irodalom- politika- magánéleti titkok Bermuda-háromszöge felé terelje beszélgetésünk folyamát.

– Lerágott csont – csak ennyit válaszoltam, majd hozzátettem –, ugyan kit érdekel ma egy kifutófiúból és cirkuszi mutatványosból lett szabadulóművész története?

– Hát ebben tévedsz – rázta a fejét tagadólag barátom. Sok embert nagyon is érdekelhet egy ilyen, vagy ehhez hasonló téma. Persze még kapósabb lehetne, ha be tudnád ágyazni valamiféle összeesküvés elméletbe.

– Na ne, ez azért sok – mondtam nevetve. Nem tagadom, tudok néhány érdekességet Hudiniről, s ami talán a legfontosabb, semmiképpen sem valamiféle szemfényvesztőnek, vagy csalónak, hanem egy kivételesen becsületes bűvésznek tartom. Ezért aztán minden okom megvan rá, hogy ne tartsam közérdeklődésre számot tartó témának.

– Mit jelent az, hogy “becsületes bűvész”? – kérdezte barátom kissé hitetlenkedő arckifejezéssel.

– Értem a kérdést – feleltem neki. Ez így valóban ellentmondásos dolognak tűnik, de mindjárt megmagyarázom, hogy mire gondolok. Hudini alapjában véve egyenes természet volt, így már beérkezett, sikeres előadóként is gyakran előfordult, hogy bűntudatot érzett, amiért félrevezeti a közönséget. Ráadásul mindig felhívta a közönség figyelmét arra, hogy mutatványai milyen veszélyeket rejtenek magukban, arra az esetre, ha valaki utánozni akarná őt. De hagyjuk ezt, tényleg nem túl érdekes téma.

Közben kinéztem az ablakon és Hudini egyik trükkje jutott eszembe, aminek megfejtését nemrég olvastam egy internetes honlapon. A mutatvány elején Hudini fölhívott a színpadra egy önkéntesekből álló bizottságot a közönség köréből. Ennek a bizottságnak az volt a dolga, hogy végig nézze és ellenőrizze azt a folyamatot, melynek során a mágus-bűvész szájába helyezett egy csomó varrótűt és egy több méter hosszú fonalat, hogy ezeket fogaival először megropogtassa, majd lenyelje. Ezt követően a bizottság egy lámpás fénye mellett megvizsgálta, hogy maradt-e még valami Hudini szájüregében, aki a tökéletes hatás kedvéért még egy pohár vízzel le is öblítette az eltűnni látszó rakományt. A mutatvány ideje alatt a nézőtéren a várakozásteli döbbenet tapintható volt. Végül, a megfelelő hatásszünet után, Hudini a fonal végét felöklendezve és megragadva szép lassan kihúzta a szájából a teljes készletet, amelyben a tűk most már jól láthatóan és szabályos rendben fel voltak fűzve a fonalra az utolsó darabig. Az ámulat leírhatatlan volt. Persze amióta csak ember él a földön mindig ugyanaz a reakció az effajta bűvész trükkökre, történjen az bármilyen műfajban is.

Hogy mi is történt valójában, azt Hudini halála után három évvel, tehát 1929-ben egy bizonyos R. D. Adams, a bűvész segédje hozta nyilvánosságra. E szerint Hudini mester számára az első feladat a bizottság megtévesztése volt. A mutatvány előtt ugyanis már a szájába helyezte a fonalra fűzött tűket, s ezt gondosan elrejtette ajkai és a fogai közé, így amikor kitátotta a száját, először a felső ajkát húzta szét, mert a kis csomag az alsó ajka és a fogai között volt, ezután az alsó ajakrészt mutatta meg, de közben villámgyorsan felső ajka és fogai közé vándorolt a rejtegetett csomag. A bizottság – a legkritikusabb közeg – tehát ilyen módon lett átejtve. Ezt követte a lenyelés imitálása, ami után a vízivás csak jó alkalom volt arra, hogy Hudini a veszélyes tűkből álló pakkot a félig vízzel telt üvegpohárba köpje, amit asszisztense nyomban le is vitt a színpadról. Ezek után a poénos befejezés már szinte gyerekjáték volt, csak elő kellett húzni az előre bekészített tűcsomagot, s learatni a szűnni nem akaró tapsot.

– Közben újra barátomra néztem, s láttam, hogy indulni készül, így én is kifizettem a számla rám eső részét és a szemerkélő esőben hazafelé vettem az irányt.  Kertvárosi lakásunkban, miután kényelembe helyeztem magamat, elővettem Mizo barátom és írótársam titkos naplóját. Ebből az írásából feleségén kívül csak nekem adott egy példányt. Az átadás meglehetősen bizalmasan történt, mert volt, hogy szinte laponként kaptam kézhez az aktuális szövegrészeket, mondhatni, még melegében, ahogy éppen megírta új bejegyzéseit. Csak azért beszélek erről ilyen nyíltan, mert már mindketten odaát, a másvilágon vannak. A naplót nem folytatólagosan olvastam, most nem erre volt szükségem, hanem valami egészen másra. Kiválasztottam tehát azokat a részeket, amelyek az általa olvasott könyvek kapcsán az írásról, kiváltképpen annak eszenciájáról, az őszinteségről szólnak. Fontos tudni, hogy Mizo, azon kivételes magyar tanárok közé tartozott, aki nemcsak valódi, tehát alkotói írástudással rendelkezett, hanem irodalmi ügyekben is igencsak tudta, hogy mit beszél.

Az első bejegyzés még viszonylag visszafogottnak tűnt számomra, aztán mohón olvasni kezdtem a többit is. Az idő múlását a naplóban csak a napok nevei jelzik, mintha minden az örökkévalóság körforgásában történne. Az igazság az, hogy egészen eddig a napig nem sok jelentőséget tulajdonítottam ezeknek a rendkívül szubjektív, valóban – szinte csak magánhasználatra szánt – naplóba illő bejegyzéseknek. Viszont most, Hudini kapcsán, feltárult a kapu, és ideje volt a megértésnek.

Részletek Mizo naplójából:

Hétfőn

            Elolvastam Lobszang Rampa második könyvét (A harmadik szemtől a testelhagyásig). Többször éreztem már hasonlót, például Karl May szövegeitől. Olyasmit, hogy a szerző sosem járt az általa leírt helyszínen, s a leírtakat csak kitalálta.  Ilyenek miatt: „átváltottunk egy mindkettőnk által ismert nyelvre” (Csehszlovákiában); meg a kalandos, veszekedős részeknél. Zavaros ügy ez az átköltözés egy másik testbe. Az asszonyról előbb azt állítja a test eredeti gazdája: ”Amíg megtörténik a szabadulásom, ő kórházban lesz… Egyébként mindent tud és mindenbe beleegyezett …” Viszont alighogy föltápászkodik az új testében: „A házból kirontott egy nő. A feleség. – Mit csinálsz?! – kiabálta. – Gyere be, le kell pihenned!” Azt is furcsállom, hogy előbb azt mondják, hét év alatt ki fogja cserélni a sejtjeit, de aztán már a második napon nemcsak az derül ki, hogy alig értik, amit mond, hanem külsőre sem angol. Ferdeszemű. Szerintem Lobszang Rampa nem tibeti, nem láma, hanem egy örökös hazug. Könyve elején ezt be is vallja, bár kissé burkoltan, a hazugságról írt részben. Írni sem tud, ami nem volna baj, ha igazat mondana. Szerintem ő az a skót fickó, akit érdekelt Tibet, mindent összeolvasott róla, amit lehetett, aztán kitalálta, hogyan költözött ő ebbe a testbe… vagyis ezt a mesét itt.

            (Csak zárójelben és közbevetőleg jegyzem meg, annak idején szerettük az Édesvíz könyveket, ennek oka egyszerűen az volt, hogy rengeteg hiánypótló mű jelent meg itt, még akkor is, ha ezek némelyikét erős kritikával illettük. Lobszang Rampa valóban nem volt tibeti, Cyril Henry Hoskin néven született az angliai Plympton-ban 1910-ben, és 70 éves korában, 1981-ben halt meg a kanadai Calgary-ban. Ami a Tibettel való kapcsolatát illeti, azt hirdette magáról, hogy ő egy tibeti láma reinkarnációja. Mizo tehát itt csak annyit tévedett, hogy skótnak nevezte az angol-kanadai állampolgárságú szerzőt. Minden egyébben igazat kell adnom neki.)

*

Pénteken

            Szabó Dezsőtől olvasom az Életeim című könyvét. Önimádata fölülmúlhatatlan. Ám néha, midőn nem éppen a „dicsőséges Szabó Dezsőkét” istenítgeti, hanem gyerekkori bűneit vallja be, egészen olvasható. Igaz viszont, hogy képtelen két verssort helyesen idézni. Lehet, hogy neki is botfüle volt a vershez. Bőven vannak ilyenek. Rejtve marad ez, legtöbbször, nem úgy, mint az éneknél. Fő botfülesek Ady és Babits. Hiába, ki kell mondani, hogy a hazugság és a tettetés az irodalomban is főbenjáró bűn, Halász Péter úr, színházas ember és botrányok köve nemrég ki is mondta kerek-perec: Balázs Béla eléggé közepes egy szerző. Ami így van.

*

Hétfőn

            Átfutottam a Dsida Jenő levelesládája című könyvet, szerkesztette, válogatta Csiszár Alajos. Tipikus esete a szánalmas valóságnak. Bizonyságául annak, hogy a költő személyisége nem az, ami a teljes személyiség. Csöpögős, gügyögős levelek a családnak; másféle méz és máz a menyasszonynak, megtűzdelve féltékeny tiltásokkal, követelésekkel… Gyér humorérzék… Voltak ilyesmire utaló, gyanús versek és sorok, ezeket idegesen átlapozta az ember.  Ilyen émelyítően szirupos részletekre nem számítottam azért mégsem. Lelombozó. Fő versei azonban ennek ellenére a legjobbak között. Vagyis nem számít az egész. Még a kisujján viselt gyűrű sem. Van egy utolsó képe, három hónappal a halála előttről – szinte azonos a költővel. Már nem bírt ilyenné válni ezen a világon. Kár. De mit számít? Semmit.

*

Szerdán

            Karinthy Cini naplója. Teljesen idegen tőlem ez az ember meg a világa. Mégis érdeklődéssel olvasom, bele is bírom élni magamat. Nem idegesít, hogy más az ízlése – és persze szerintem rossz az ízlése – mert nem zavarnak az elfogultságai. Déry teljesen érdektelen, Örkény sem tud írni – ilyenek. Vannak jó szimatai. A humanista művészet – embertelen művészet is ilyen voltaképpen. Csak sajnos, ezzel együtt jár Jancsó teljes elutasítása is, például. Ez nem engedi meglátnia, mi a tréfa az egészben. Dehát neki rossz,  nem nekem. Csak egy a kellemetlen: hogy  K. gyenge író, hogy csak majdnem jó, amit csinál. – Ebből nem bírok még kilábalni. Pedig helytelen szemlélet, mert skatulya, nincsenek lépcsőfokok.

*

Csütörtökön

            Karinthy Úr naplója vége felé járok. Világos a képlete. Csak extravertáltan érzi jól magát, miközben befelé akar fordulni mégis. Ebből kifolyólag meg a sikereiből kifolyólag depressziós időszakokat él át. Azt veszi észre, hogy minden megvalósult, amit akart. De azt hiszi, túl későn, és valahogy nem teljesen úgy, mint szerette volna. Vagyis látja, mi van – és mégse látja. Sejti, hogy ebből az életből már nem hozhatja ki, amit pedig lehetett volna. Mert nem bírja tudni, hogy ez az, amit akart. Azt hiszi, valami más. (Mindig. Mindig valami más. Pedig, ha ezt megoldod másképp… – miként ezt egy nagy ember mondja.)

Mást is hibáz Cini úr. A többiek lesajnálását. Nem jól teszi. Az helyes, hogy ki akar maradni az irodalmi életből. Részben sikerül neki. De elolvassa, amit csak lehet róla, és ezzel izgatja magát. Mert hát ugye a sztorik…

*

Hétfőn

            Swedenborg Manó humortalanul és kurva unalmasan beszél. Azért érdekfeszítő mégis. – Hogy az emberben úgy van meg a hármasság, miképpen a mennyekben, és a mennyek is benne vannak az ember fiában, az jó. Ámde a hierarchikus menny ügyében alighanem eltévesztette az igazságot. Szerintem. Nézett, de nem látott. Majd meglátjuk. Még csak az elején vagyok a Menny és pokol című könyvnek.

 

Ismét csak közbevetőleg mondom, Swedenborg neve nem fordul elő többet a naplóban, azt hiszem, nem kell sokat találgatni, hogy miért. – Végül az utolsó bejegyzés, aminek kritikus hangvételét ugyancsak rokonszenvesnek találtam, hiszen a szóban forgó művet annak idején nekem is volt szerencsém olvasni.

*

Szombaton

            Azt mondja A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda Ő isteni kegyelme a Könnyű utazás más bolygókra című Kṛṣṇa tudatú műben, hogy a Holdon több tízezer évet lehetne megélni, más bolygókon még többet. De minek – nem ez az igazi. Hanem a fő lelki bolygó, ahonnan már nem kell anyagiba visszajönni. Ha bhakti jóga segítségével utazunk, megy a dolog simán. Azon múlik, hogy a halál pillanatában ki bírjuk mondani: ommm. + Kṛṣṇa-t bírjuk látni valós alakjában. Lehetséges. Azért akad, ami nem tetszik nekem. Nevezetesen, hogy például a Brahmalokán, ahol az élettartam 4. 300 00 x 1.000 x 2 x 30 x 12 x 100 napév – Brahmā uralkodik, “az anyagi világ első teremtett élőlénye. Brahmā olyan élőlény, mint mi vagyunk, de ő az anyagi világ legnagyobb képességgel rendelkező személyisége. Nem rendelkezik olyan képességekkel, hogy Isten kategóriájába soroljuk, de azok közé az élőlények közé tartozik, akik Isten közvetlen hatalma alatt állnak. Mind Isten, mind az élőlények az antianyagi világhoz tartoznak.” – Ez itt össze lett zagyválva egy picit. Meg még a megsemmisülés sem jó. Nem illeszkedik, úgy értem. Nem felel meg az elmélet öntörvényűségének. Valamint itt van, hogy a “Legfelsőbb Úr” / = az Úr Kṛṣṇa, hihetőleg/ – kiválasztott energiája, ami az antianyag világa, és ami aztán működik. Von selbst? Kérdem én? Kívül van a teremtőn? Kérdem még? Nem tetszik, sehogy se.

            Az nem rossz, amit a Felsőlélek szerepéről állít. Hogy ő maga a Legfelsőbb mindenkiben. De az egész mégis FÉRFIVILÁG, ahol a Legfelső(bb) Lény és minden lény férfi, sajátosan. Sajátos. Bűzlődik kissé. Coelibátus is kell, mondja Prabhupāda. /Neki./

 

– Miután elolvastam a fentiekben idézett bejegyzéseket, becsuktam Mizo titkos naplóját, késő éjszaka volt már, s odakinn a szélfújta fák levelei közeli vihart jeleztek, nemsokára meg is jött az eső. Én pedig, mivel másnap korán kellett kelnem, alváshoz készülődtem. Furcsa hangulat vett rajtam erőt. Úgy éreztem, hosszú idő után először, hogy az írás teljességgel haszontalan tevékenység, hiszen az írók túlnyomó többsége ügyesen vagy kevésbé ügyesen hazudik, mint az Mizo magán jellegű kritikáiból is kitűnik. A hazugság pedig olyan, mint a tűevés, a megtévesztésen kívül – ami önmagunkra és másokra egyaránt veszélyes – semmi, de semmi értelme nincsen. És így tovább… az Igen helyett a többet érni látszó lemondásig, a Nem művészetéig… ahogy azt az általam nagyra becsült Enrique Villa-Matas bemutatta Bartleby és társai című művében. Még az ágyban fekve is sokáig ezen gondolkodtam, miközben nem is sejtettem, hogy az éjszaka hátralévő részében különös álomban lesz részem.

Álmomban ugyanis varrótűket nyeltem le, fájt tőlük a torkom, felriadtam és alig mertem újra elaludni. Később aztán újra folytatódott az álmom. Hudini nyelv alatt tartott hegyes varrótűi most már egyenesen az én számban, az én nyelvem alatt voltak elrejtve. De ez még nem minden, valami emelvényen álltam, körülöttem, akárcsak egy cirkuszban vegyes összetételű közönség, közöttük sok volt a gyerek. A levegő tele volt elektromossággal és valami furcsa feszültséggel.

Egyszer csak a fülemben, tehát nem odakint – ezt biztosan meg tudtam különböztetni – váratlanul egy rekedtes, de határozott hangot hallottam, női hang volt, éppen olyan, mint Mizo feleségének, Évának a hangja, és szünet nélkül egyre csak ezt ismételgette: aki pedig a tűk kiköpéséhez egy pohár vizet kér, megkapja.

*Első közlés