Kovács Gábor: Zarathustra és a verebek, napló-töredékek II.

Úgy vélem (és nemcsak az aktuális járványhelyzet miatt), nehezen cáfolható tény, hogy az élet legáltalánosabb jellege, közös vonása, bárhol is éljen valaki a földön, ma is a szenvedés. A szenvedés mélyén, annak okaként pedig – minden ámítás ellenére – egy olyan káprázat, tévhit vagy érzékcsalódás áll, amely rendre megakadályozza, hogy felismerjük a valóság igazi természetét. A jól ismert szomj vagy vágy is e káprázat eredménye, de ugyanígy a harag, az önteltség, az ok-okozati összefüggések figyelmen kívül hagyása, sőt a halál utáni élet tagadása is e káprázat körébe tartozik. Aki képes mindezt a maga egészében felismerni, abban élet és halál egyforma tudatossággal van jelen.

Ha jobban belegondolunk, csak az egyensúly és harmónia realizmussal átitatott szelleme képes egyformán hangsúlyozni, hogy érdemes mindig a legjobbra számítani, ugyanakkor soha nem árt felkészülni a legrosszabbra. Márpedig a legrosszabb, ami velünk történhet az, ha megfeledkezünk az állandótlanság törvényéről, arról, hogy minden múlandó.

Az a kultúra, amelyik nem készít fel a múlandóságra, s folyton csak az életet hangsúlyozza, nem csak hazug, hanem ostoba is. Európa és általában a nyugat e tekintetben – minden gazdagsága mellett – régóta a sötétben botorkál. Néha azt hiszem, föl sem tudjuk fogni, hogy ez az egyoldalúság mennyire káros és szenvedéssel teli. Legfőképpen azt felejtjük el, hogy az élet önmagában, a haláltól elszakítva vagy azzal szembeállítva, nem más, mint az alapvető érzékcsalódás, a káprázat megnyilvánulása.

(- – -)

Bár, közhelyszámba megy, hogy az energia energiát vonz, s csak azzal gazdálkodhatunk, amink van, a legtöbbször mégsem figyelünk erre eléggé. Nem mindegy, hogy pont ma, pont most, a jelen pillanatban éppen mennyi energiánk van. Ettől függ ugyanis egész napi jókedvünk és egészségünk, ugyanígy kedvetlenségünk és különböző bajaink, testi-lelki-szellemi problémáink egész skálája. Ahhoz tehát, hogy ne hagyjuk lemerülni aktuális energiakészletünket, szükséges, hogy a már meglévőt ne hagyjuk elszivárogni, s megóvjuk magunkat a teljes kimerüléstől. M. például számos könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy az értékes életenergia három fő területen “szivároghat” el belőlünk, az első ilyen terület a reprodukciós rendszerünk, a második mezőt negatív érzelmeink képezik, a harmadik mező pedig azáltal keletkezik, hogy érzékszerveinket szüntelenül a külvilág felé fordítjuk, így nem hagyunk időt magunknak a belső elmélyedésre, ha tetszik, a meditációra.

(- – -)

Mára szinte közkeletűvé vált az a korábban szinte kizárólag csak a bulvár sajtóra (vagy tabloidokra) jellemző elképzelés, mely szerint az igazán nemes ügyek és törekvések az idealizmus világába tartoznak, de ha nem is, mindenképpen a másodvonalba sorolandók. Mintha a világ keménysége és sötét erői valamiképpen megfékeznének vagy tehetetlenségre ítélnének minden jó szándékú és becsületes törekvést. E felfogás szerint a történelem valóban hatékony hősei nem a jézusi erényekkel rendelkező entellektüelek, hanem sokkal inkább a gengszterek és maffiózók, akik, ha kell – akárcsak Tarantino Ponyvaregény című filmjében – mindig a sarkukra tudnak állni. Közöttük találhatók ugyanis az igazi problémamegoldó (problem-solving) emberek, mint például a filmbeli Wolf, akit Harvey Keitel alakít nagyszerű játékával.

Meglehet, hogy Massimo Scaligero (alias Antonio Sgabelloni), olasz filozófusnak van igaza, aki szerint a lealjasodás elért szintje – az emberalatti – vált egzisztenciális állapottá. Mint írja: “az emberalatti végső kísérlete: a maga spirituális-méltóságra-emelése”. Tény, hogy Scaligero helyzet-meghatározása nem minden alap nélkül való. Azt azonban, hogy a visszahúzó, kifejezetten retrográd erők minden esetben erősebbek és hatékonyabbak lennének a nemes, előrevivő törekvéseknél, nem tartom reális megfigyelésnek. Ez utóbbi elképzelés csak akkor állná meg a helyét, ha az ember számára az élet mindenkor nagyobb érték lenne, mint az üdv. Hogy ez mennyire nem így van, annak megvitatásába most nem bocsátkozom. E helyett, hadd idézzek itt egy klasszikus buddhista tanmesét:

“Az indiai Videha királynője egyszer egy fehér elefántról álmodott, amelynek hat gyönyörű agyara volt. Olthatatlan vágy támadt szívében az agyarak után, és kérlelni kezdte férjét, hogy szerezze meg őket. Bár a dolog teljesen lehetetlennek látszott, a király annyira szerette feleségét, hogy magas jutalmat ajánlott fel annak a vadásznak, aki talál egy ilyen elefántot.

Történetesen élt egy ilyen elefánt a Himalája hegységeiben, és ez az elefánt a Megvilágosodás elérésére törekedett. Egyszer a hegyek mélyében megmentette egy vadász életét, és a vadász hálásan tért vissza szülőföldjére. Most azonban elvakította a jutalom ígérete, és visszatért a hegyekbe, hogy megölje az elefántot.

Tudta, hogy az elefánt a Buddhasághoz vezető utat követi, így buddhista szerzetesnek öltözött, és sikerült is tőrbe csalnia, egy óvatlan pillanatban mérgezett nyilat lőve belé.

Az elefánt érezte, hogy számára eljött a vég, de tudta azt is, hogy a vadászt a világi vágy vakította el a jutalomért, ezért elrejtette őt lábai közé feldühödött társainak bosszúja elől. Ezután megkérdezte tőle, hogy miért csinált ilyen ostobaságot. A vadász beszámolt a kitűzött jutalomról, és bevallotta, hogy a hat agyarra áhítozott. Az elefánt erre egy hatalmas fához ütögetve letörte agyarait, és ezekkel a szavakkal adta át őket a vadásznak:

Ezzel az áldozattal bevégeztem utamat a Megvilágosodáshoz, a Tisztaság Földjére születek. Nem felejtelek el téged, ha Buddhává válok, segítek neked, hogy megszabadulhass a mohóság, a harag és az elvakultság mérgezett nyilaitól.”

Bármennyire is hihetetlennek tűnik, és bárki állítja is az ellenkezőjét, ennek az elefántnak az ereje mindannyiunkban benne van.

(- – -)

Nagy öröm felfedezni olyan valakit, akinek lélegzik, él a tudata. Akit a társadalomnak még nem sikerült teljességgel megnevelnie, következésképpen még nem idegenedett el saját magától. Az ilyen személy nem szégyelli, s mindenek előtt nem tartja titkolnivaló, külön világnak a fantáziáját.

A fantázia ugyanis normális esetben nem szakad el életkori sajátosságainktól, s nem válik gyerekes zárvánnyá felnőtt korunkban sem. Más szóval az átélés olyan módozata lehet, amely segíthet abban, hogy értelmet adjon valamely cselekedetünknek, és érvényt, átjárást szerezzen annak a belső útnak vagy viselkedésformának, amely elvezethet valódi önmagunkhoz és másokhoz.

Ezért tartom fontosnak, hogy ne engedjük rabságban sínylődni (amely talán százezer éve is tart már) sem a magunk, sem a közvetlen környezetünkben élők fantáziáját.

(- – -)

Az emberi meghasonlottságot mi sem jellemzi jobban, mint az ész kegyetlensége, s az ösztönök bujasága. Ez kétségtelenül érvényes korunk egészére, még akkor is, ha itt-ott jelentős ellenpéldák akadnak. Míg a magas kultúrába burkolózott steril szellem megelégszik egyfajta elvi humanizmussal, az elszabadult ösztönéletnek többé nincs szüksége semmiféle eszmei morálra. A legfőbb centrum, a mindent egyesíteni képes Philia (Szeretet), egyszerűen eltűnt a láthatáron.

Mindez persze nem újdonság, régóta tudott (vagy elfelejtett) igazság. A “nemes ember”, ahogy Konfuciusz nevezi az emelkedett értelemmel rendelkező embert, mindenesetre puszta létével igyekszik ellentmondani ennek a körülménynek, éppen ezért idegenkedik az “észhit” szigorú szabályaitól, s a be nem váltható eszmék éteri, ám önmagában hideg és terméketlen vonzásától. Mondván, hogy ha egységet (harmóniát) akarunk az elvek vagy az ösztönök rémuralma helyett, érdemes először közvetlen közelre, szívünk tisztaságára (elfogadó és megbocsátó, azaz szeretetbeli állapotára) koncentrálni.

(- – -)

Azt, amitől meg akarunk szabadulni, nem szabad elutasítani, s nem szabad úgy tenni, mintha megszüntethető lenne. Elég, ha elfogadjuk, remények és félelem nélkül…

©Tarcsai Béla -Hajnal az erdőn