Kovács Gábor: Zarathustra és a verebek, napló-töredékek IV. 

Két könyvről – mindkettő kapcsán az önmagunkkal való szembenézésről…

1.

Moldova Che Guevara naplója (A napló, 1983) fiktív szöveg, bármennyire is biztosít bennünket afelől az író, hogy Che valóban létező bolíviai naplója volt művének a kiindulási pontja és éltető ereje. Maga a tény, hogy Moldova írása terjedelemben több mint kétszerese az eredeti “El diario”-nak, önmagáért beszél. A könyv valódi szerzője tehát maga Moldova György és nem Che Guevara. A szerző így vall erről: “Mit adtam hozzá én? Bármilyen különösen is hangzik, elsősorban magát Che Guevarát – a hős elképzelt jellemét. Megpróbáltam hűséges maradni a fellelhető adatokhoz és nyomokhoz, kiválasztottam Che más műveiből, megnyilatkozásaiból, politikai és magánéletéből azokat az epizódokat, leírt vagy elhangzott szövegrészeket, melyeket jellemzőnek találtam rá, és beleolvasztottam A napló szövegébe. Hozzátettem történelmi leírások, életrajzok, tankönyvek megállapításait is, ha úgy éreztem, hogy segítenek tisztázni a képet.”

Rendben van. Mindezt megtenni nagyon is szabad és megengedett egy írónak, ha valóban az a szándéka, hogy munkájának nyomait az olvasó – az átélés hevében – végül ne tudja elválasztani Che mondataitól és szellemétől. Hiszen, miért ne, a művészi átlényegülésbe és szabadságba mindez belefér. Nem ellenkezem. Csak próbálok következetes maradni. Ezért aztán eljátszom a gondolattal…hogy mit is jelent naplót írni. Először is szögezzük le, hogy a napló – akárhogy csűrjük és csavarjuk is – magánjellegű feljegyzések sorozata. Miért fontos ez? – Azért, mert az ebből adódó közvetlenség döntő feltétele a hitelességnek. Fontos az is persze, hogy indítékát tekintve a napló belső szükségletből fakadjon. A fő kérdés ezután már csak az marad, mikor válik egy napló irodalmi alkotássá? – Nehéz erre egyértelmű választ adni. A magyar irodalmi szóhasználatban mindenesetre a naplójegyzetek a leggyakrabban nem a rögvalóságra vonatkozó, ún. hétköznapi naplók, hanem valóságos vagy akár elképzelt időrendben felsorakoztatott és időszerűnek gondolt mini esszék és feljegyzések. Moldovának tehát igaza van abban, hogy eltérhet a konkrét valóságtól, ha irodalmi naplót akar írni. De vajon A napló c. mű esetében – amin állítása szerint csaknem tíz évig dolgozott – hova billen le a mérleg?

Elöljáróban fontos megjegyezni, hogy Che boliviai gerillaharcok idején írt naplója nem irodalmi igényű és stílusú mű. Sokkal inkább olyan rövid feljegyzések sorozata, amely mintegy emlékeztető lehet egy később megírandó könyvhöz. Erre azonban Che kivégzése miatt soha nem került sor.

Az is kétségtelen, hogy Moldova szóhasználata az általa írt naplóban érezhetően választékosabb és emelkedettebb, mint az igazi Che Guevara-é. Nem is beszélve a szerző sűrűn közbeiktatott megjegyzéseiről, amelyekben (mint egy sokat tudó, beavatott narrátor) folyamatosan adagolja a hiányzó háttérinformációkat.

A konkrét szövegrészek összehasonlítása és elemzése itt most nem áll szándékomban, aki kíváncsi erre, amúgy is módjában áll ezt megtenni…

És igen az író terve egy darabig működni látszik. A gerillaharcosról kialakított kép valóban tisztább és átfogóbb lett. Mégis, végig olvasva a könyvet, furcsa kétségeim támadnak. Egyfelől már-már megkedveltem a Moldova stílusában beszélő ál Che Guevarát, bár annak nézeteivel – és ezt egyáltalán nem tartom mellékesnek – messze nem értek egyet. Másfelől viszont még mindig zavar a mű hátterében meghúzódó kétértelműség. Ez nem Che bolíviai naplója, ugyanakkor nem is egy attól elemelkedő, elvont irodalmi alkotás.  Hanem mi? – Sokkal inkább olyan bravúros “utánérzés”, ami ritkán ugyan, de lehet jobb is, mint az eredeti.

Utóirat: néhány érdekes adat Che naplójának magyarországi megjelenése kapcsán.  A bolíviai naplót 1968-ban kiadta ugyan a Magvető Kiadó, de mindössze csak 300 számozott példányban, ezek a példányok kereskedelmi forgalomba nem kerültek, csak a Kossuth Kiadó zárt terjesztésű sorozatának olvasóihoz juthattak el. Moldova életrajzában – Az utolsó töltény 6. kötetében – megemlíti, hogy ő is kapott egy kötetet ebből a sorozatból, barátjától, Kardos Györgytől, még pedig a “38”.-at.  Ugyanitt a szerző a következő megállapítást teszi: “Úgy éreztem, hogy az ő bolíviai harcát ábrázolva elmondhatok valami fontosat, ami eddig csak testetlenül, arcát keresve lebegett a gondolataimban és az érzéseimben.” Később még mintegy kiegészítésként hozzáteszi: “Mindenki előtt ismeretes irodalmi közhely, hogy Flaubert felvállalva a közösséget regényének hősnőjével, egyszer kijelentette: “Bovaryné én vagyok”, talán nem hat tiszteletlenségnek, ha az ő példája nyomán azt mondom: “ez a Guevara én vagyok!”.

Moldova könyvét A naplót egyébként spanyol fordításban még Kubában is kiadták, sőt – mint azt a szerző életrajzának már említett kötetében elmondja – maga Fidel Castro is olvasta, de egyáltalán nem tetszett neki. Fő kifogása az volt, hogy Che Guevarát nem kommunista szentnek, hanem esendő embernek mutatta be a szerző. – Azt hiszem, a „Főparancsnok” kritikája ebben az esetben célt tévesztett, sőt irodalmi szempontból egyenesen dicséretnek is felfogható.

2.

Május 19. Elkezdtem újra olvasni a Kreutz-naplót. (Lásd: Az utolsó dobos – Kreutz László emigráns naplójáról. In.: Napsütötte eretnekségem, Pannónia Könyvek, 2015) Majdnem kereken hét év telt el azóta, hogy első ízben olvastam ezt a naplót és az említett könyvemben írtam is róla. A hét év azért biztos, mert a könyvben van egy dedikáció, mely szerint 2013. 06. 23.-án kaptam, ráadásul egy számozott példányt, a 62.-et. Szeretek újraolvasni bizonyos könyveket, már csak azért is, mert az újraolvasás új szempontokat hoz működésbe. Az eltelt  idő távlatából olyan szempontokat adhat, amire korábban nem is gondoltunk, más megvilágításba helyezve bizonyos szövegrészeket vagy éppen az egész könyvet. Ebben az esetben ráadásul megkönnyíti a helyzetemet, hogy már írtam róla, elhatároztam tehát, hogy anélkül, hogy a korábbi írásomba belenéznék újra elolvasom a művet. Ezután pedig a friss olvasási élményt egybevetem majd a korábbival. Ennyit a módszerről.

Korábbi írásomban így foglaltam össze az Előzményeket: „a szerző 1957. december 23-án látta meg a napvilágot Budapesten, harmonikusnak éppen nem mondható körülmények között.  Édesapját néhány nappal a születése után – feltehetően ’56-os tevékenysége miatt – kivégzi a megtorló hatalom, melynek hatására apai nagyapja összetépi személyi igazolványát, s Kádártól családja áttelepítését kéri Burgenlandba. Nem ez történt. A nagyapát gyámság alá helyezték és skizofréniával kezelték, holott egyáltalán nem volt skizofrén, új személyi igazolványt sohasem kapott.  Nem csoda tehát, hogy a családban mindennapos dolognak számított a disszidálás gondolata. A családtörténet tragikus eseményei természetesen Kreutz László gyermekkorát is döntően befolyásolták. Korán kialakult benne a hatalommal szembeni bizalmatlanság és ellenszenv.”  – Ki kell mondani, hogy Kreutz László gyermekkorát nagy valószínűséggel átszőtte egyfajta rettenet, melynek következtében egyrészt – már csak önvédelemből is – elfojtotta vagy átszínezte negatív tapasztalatait. Másrészt pedig befelé, a képzelet világába menekült, s elkezdte megtervezni a saját életét, a saját szabadságát. Sőt, ekkor alakulhatott ki benne az a tudatalatti szorongás is, hogy nem jó egyetlen embernek, vagy egyetlen ügynek elkötelezni magunkat, mert visszaélhetnek a bizalmunkkal, innen ebből az egészen korai korszakból származik tehát Kreutz tekintélyellenességének mandragóra gyökere.

A könyv hátsó borítóján a következő szöveg olvasható: “A szerző nyolcvanas évek végén íródott naplója egy disszidálás és hazatérés története.  A rendszerváltás körüli évek szubjektív korrajza, emellett egyes részei underground zenetörténeti dokumentumnak is tekinthetők.  Saját és sorstársainak – olykor szívszorító – sorsán keresztül mutatja be ez időszak társadalmi és politikai abszurditásait.”

A menekült lét hangulatát érzékelve “méltán gondolhatná valaki, hogy Kreutz naplója afféle keserű könyv, de furcsa módon mégsem így van. A sok keserűséget ellensúlyozza a szerző gondosan megőrzött tárgyilagossága, a derűs borúlátó perspektívája.” – írtam e naplóról hét évvel ezelőtt. Igen, ezt ma is így érzem, annak ellenére, hogy a hazatérés után, tehát körülbelül a napló utolsó harmadában érzékelhetően elnagyoltabbakká és sematikusabbakká válnak a bejegyzések a korábbiakhoz képest. Ez azonban bocsánatos bűn, különösen akkor, ha a szerző akkori csalódottságára és szinte kilátástalan helyzetére gondolunk.

De most nézzük a mérleg másik oldalát. Negyed évszázaddal az európai nagy menekültválság (2015), “migráns áradat” előtt Kreutz a következőt jegyzi le naplójába: “Igaz, vannak, akik nagyobb poklot láttak, mint mi, de mindenkinek a saját keresztje a fontos, mert van kereszt.  Mindig lesz kereszt.  Én vagyok a kereszt, a nevem Kreutz.  Ha ez karmikus név, akkor végem van! Persze végem van, itt a vég.  Minden kezdődik előröl. Az ember egy élet-újrakezdésnél először a hiányokról értesül. Bemegy egy hivatalba, és ott kezdődnek a gondok.  Nem is ismertem soha olyan embert, aki egy hivatalban egyszeri látogatáskor elintézett volna valamit.” – Én egyébként ezt tartom a napló legszebb bejegyzésének.

Érdekes kísérlet lehet persze az is, ha műfajilag próbáljuk meg elhelyezni, irodalmi kontextusba hozni Kreutz László naplóját. Célszerű mindjárt az élményanyagból kiindulni, ami nem más, mint egyfajta határátlépés tapasztalata. A migránsirodalom (migrantinnenliteratur) terminus a 80-as évektől kezdődően került be az irodalomtudomány fogalomtárába. Fontos mindjárt az elején tisztázni, hogy az alkotói szabadság folytán a migráns író nem kötelezően ír migráns irodalmat, illetve migráns irodalmat írhat nem migráns szerző is. Korai példaként említeném meg itt Janus Pannonius nevét, akinek életműve a kétszeres migráció tekintetében is értelmezhető: az első határátlépése alkalmából ő a Magyarországról Itáliában kerülő diák, akit sokáig barbárnak tartottak, majd pedig a második határátlépés – pontosabban visszalépése – után ő lesz a művelt itáliai írástudó, aki Magyarországra való költözése után is mindvégig idegen maradt.

De ne menjünk ilyen messzire a múltban, a kortárs „migránsirodalom” egyik válfajának tekinthető az is, ha valaki mondjuk a faluból városba települők migrációs tapasztalatait írja le. lásd például Háy János: A gyerek (2007) és a Napra jutni (2014) c.  regényét.  Látható tehát, hogy a migránsirodalom fogalmának többféle értelmezése lehetséges különösen a közép-európai térségben, amely jelenleg nem a migráció célállomása, s ebből adódóan nem is alakulhatott ki itt a nyugati típusú multikulturális társadalom toleráns, ugyanakkor súlyos problémákkal is terhelt, szerkezete. A Kreutz-napló ilyen értelemben tehát a kettős (oda és vissza) határátlépés irodalmi lenyomataként, konkrét és személyes ábrázolásaként is felfogható.

A szerző kettős arcképe vagy fotója (fiatal és jelenkori) közül – a fiatal naplóíró Kreutzét nem tudni, hogy ki-, ám a hátsó borítón lévő, idősebb kori portrét Tulok András készítette. Érdekes, neodadaista grafikai illusztrációk is találhatók a naplóban, és mintegy a világ zűrzavara elleni tiltakozás, a dogmaellenesség és a „szupergroteszk” látásmód manifesztumaiként jelennek meg gondosan elhelyezve a napló szövegfolyamában. Ezeket az illusztrációkat (15 darabról van szó) elsősorban a képzőművész-zenész baráti kör tagjai: fe Luggosy László, Wahorn András, efZámbó István és a borítóért, tipográfiáért felelős Bánhalmi Andrea készítették. Az előbbi három kolléga rövid írásával (Előszó Lacától, Andrástól és Öcsitől) veszi kezdetét a Napló.

Végezetül néhány szót ejtenék az előszavakról is.

fe Lugossy László (Laca) leírja a szerzővel való megismerkedésének történetét, mely a nyolcvanas évek elejére datálódik. 1984-től lett Kreutz a Bizottság együttes dobosa. Majd felidézi a nyugat európai turnék emlékét (Az első franciaországi meghívás után következett Ausztria, NSZK, Hollandia majd Dánia). Többek között ezt írja: „Ha egy pillanatfelvétellel szeretném ezt az időszakot reprezentálni, akkor azon egy megfáradt, de jó kedélyű, kissé bohém társaságot mutatnék, akiken nem látszik semmi disszidálási szándék.” Majd hozzáteszi: „Talán Kreutz Laci játszott el a gondolattal legtöbbet, sőt egyszer azt mondta, hogy félig már németnek érzi magát… de sokkal többet Ő sem közölt szándékairól.”

Wahorn András közvetlen hangú, rövid előszavában megemlíti, hogy egyedül Kreutzra számíthatott a zenekarból, amikor kiutazásuk érdekében kellett tevékenykedni, mivel Kreutznak volt egy Skoda 100-as autója, amivel könnyebben tudtak eljutni az ügyintézéshez szükséges helyekre. Majd a következő megállapítást teszi: „Kreutzom, (így szólítottam őt) sokat csajozott a turnék során. Egy német lány folyamatosan jelen volt mellette.”

A harmadik előszót efZámbó István (Öcsi) követte el. Ő is határozottan emlékszik arra, hogy Kreutz „sosem említette, hogy disszidálni akar, pedig bármikor megtehette volna, hogy nem jön haza velünk.”

A naplóban természetesen megtudhatjuk, hogy mi és hogyan vezetett el ahhoz a ponthoz, hogy 1987. november 25-én este 7-kor Kreutz hosszas előkészületek után feleségével, Marival elinduljon egy ausztriai menekülttábor, „a lágergép” felé.

És még valami, amit nem hagyhatok szó nélkül, a mai széles körben uralkodónak mondható, menekültellenes hangulatban, amit gyakran a leegyszerűsítő és féligazságokat hangoztató politika csak tovább gerjeszt, Kreutz emigráns naplója jó példa arra, hogy milyen is a menekült lét belülről a maga valóságában. Ahogy efZámbó István (Öcsi) is mondja rövid előszavának utolsó mondatában: „Olvastam a naplóját, nem gondoltam volna, hogy a lágerélet ilyen embertelen.”

Összbenyomásom tehát a következő: bármennyire bőséges és robosztus anyaggal rendelkezzék is az ún.  emigráns irodalom, Kreutz naplója érdekes és érzékeny módon egészíti ki azt: etiam capillus unus habet umbram suam, egyetlen hajszálnak is van árnyéka! – Tehát nem volt hiábavaló megírni.