Kovács Gábor: Zsebemben sok alma van, török tükör

Isztambul – Kovács Gábor

Mellbevágó tapasztalat ahogy rájössz, hogy a régi Ankara szíve, belvárosi kerülete, Ulus (a szó jelentése: “nemzet”), mára jócskán veszített a csillogásából, sőt, egyáltalán nem lehet érezni benne a fővárosi jelleget, az emberek itt feltűnően rosszul öltözöttek és izzadságszagúak. A gazdagabb, polgáribb élet az utóbbi 10 évben innen láthatóan máshova költözött, s helyébe maradt az igénytelenség, a szegénység és az éjjel is hangos piroslámpás negyed. Ezzel szemben a város új középpontja, rejtélyes módon, a korábbi kávéházas negyed, az élettől lüktető Kizilay lett.

Ez a kétarcúság, a fény és az árnyék világa, ami talán egy átlagos turistának első pillantásra nehezen tűnik fel, nagyon is jellemző Törökországra. A életerős jókedv mellett ugyanis a mélyvilágban a szomorúság (hüzün) keserűbb levegője is érezhető. Ez utóbbiról tesz hiteles tanúságot a kortárs török irodalom kiemelkedő alakja Orhan Pamuk: Istanbul című műve, vagy az ugyancsak kortárs Çiler Ilhan: Száműzetés (Sürgün) című novellafüzére. A szegénység, a rendőri erőszak, a családi vérbosszú itt-ott fellángoló tradíciója, ma is jellemző vonása a török társadalomnak. A komor színeket, a csöndes fájdalmakat és az elnyomás rejtett eszközeit persze egyébként is nehezebb észrevenni, mint a világ napfényes oldalát. Ennek ellenére a törökök igen élénk figurák, elég csak ránézned valamire, és már a föld alól is ott terem egy árus, aki azonnal megbízza magát, és bizalmas vezetőddé szegődik. Nem csoda, hogy csak nehezen akarja tudomásul venni, hogy nem tartasz rá igényt, errefelé ugyanis – már egészen kis kortól – azt tanulják az élet iskolájában, hogy élelmesnek kell lenni.

Jakováli Hasszán dzsámi, tükörterem, Pécs

Hát igen, a gyerekek – különösen kiskorukban – akár a szivacs, mindent magukba szívnak, közhelynek tűnik, de mindenütt tőlük függ a jövő, nem a megkeményedett felnőtteken. A magam részéről éppen ilyen élelmes gyereknek képzelem a hat éves, kis Ahmedet is, akit Krúdy Gyula örökített meg: A kis török című novellájában, ezt a kisfiút ugyanis szülei, a nagy török visszavonuláskor, itt felejtették a Budai Várban, s a novella szerint miután egy család befogadta, Debrecenben egy derék, négygyerekes gazdánál lelt otthonra – mondván, hogy “ahol négy van, ott elfér az ötödik is”. Krúdy írása akár valós tényeken is alapulhatott, történtek akkoriban is meglepő furcsaságok. A legvalószínűtlenebb, ám mégis megtörtént eset például az, hogy 1687-ben Eger várának átadásakor 625 török család maradt vissza, akik megkeresztelkedtek, de török nevüket megtartották. Könnyen kitalálhatjuk, hogy mindez elsősorban a vegyes házasságok miatt történhetett így. De ez még nem minden. Az egri nagymecset imámja (az imát vezető személy az iszlám vallásban, akit tudása és kiemelkedő vallásossága miatt választanak ki erre a feladatra) is visszamaradt, kereszténnyé lett, és Pap Dávid néven haláláig mint sekrestyés szolgálta a dzsámijából átalakított keresztény templomot. A török-magyar kapcsolatoknak azonban nem a 150 évig tartó kényszerű hódoltság jelenti a kezdetét. A két nép közötti érintkezés legalább 2000 évre nyúlik vissza. Ezt a törökök – ellentétben velünk – nagyon is jól tudják, s ezért van az, hogy testvéri népként tekintenek ránk.

De hagyjuk most a történelemtanítás hiányosságait. Mindemellett szögezzük le, hogy a törökök – nehézségeik ellenére – tudnak élni. Ezt onnan is tudom, hogy hevesebben kezd verni a szívem, ha ebbe az országba érkezem. Jó lenne meglátogatni például még egyszer a trabzoni Ganita kávéházat, ahol a belső asztalokon az öregekből és fiatalokból álló vegyes közönség hosszan és gondtalanul dámajátékot játszik, ez utóbbi természetesen ismert volt már az ókori Egyiptomban is. S jól megtanít arra, hogy veszíteni is tudni kell. Ez persze nemcsak a játékra, hanem az életre is vonatkozik. A veszteségből lehet a legdinamikusabban építkezni, az árnyék ugyanis nemcsak a kárhozat jele lehet, hanem, “török szemmel”, a fény rugója is.
Azt mondják, hogy egy nép mentalitása a nyelvében is tükröződik. Ez számomra is igaznak tűnik, főként akkor, ha a szerkezetbeli, gondolkodásmódbeli sajátosságokra gondolok.

Érdekes, hogy nálunk a magyar és a török nyelvrokonság tudata is halványodni látszik, bár ennek a rokonságnak számos nyilvánvaló jele van (természetesen nem pusztán a jövevényszavakról van szó), a legközismertebb példa erre a következő mondat: “Zsebemben sok alma van.” Ugyanez törökül: “Dzsebimde csok elma var”. Ebben a mondatban még az is megfigyelhető, hogy birtokviszony esetében a birtokragot a szó végéhez teszi a török is. Ráadásul az egyes szám első személyű birtokragban még az “m” betű is megmaradt. Lásd: dzsebi=zseb, dzsebim=zsebem. A magyar “ben” ragnak pedig a török “de” felel meg. A török nyelvben tehát a szó végi ragozáson túl, a hangrendi illeszkedés is hasonló a magyarhoz, a mély hangú szóhoz mély hangú képző, a magas hangú szóhoz magas hangú képző járul. Így pl. a magyar fület is sértené, ha Ankarada (Ankarában) helyett Ankarade-t (Ankaráben-t), vagy dzsebimde (zsebemben) helyett dzsebimda-t (zsebemban -t) kellene mondani.

Mégsem ez a fajta nyelvrokonság az, ami számomra ma is rokonszenves néppé teszi a törököket, sokkal inkább a világ dolgaihoz való hozzáállásuk. Itt most persze nem a jelenlegi török politikai vezetőkre gondolok, akik az utóbbi időkben még a kormányellenes tüntetések vérbefojtásától sem riadnak vissza, hanem az úgynevezett – hosszú évszázadok alatt meggyökeresedett – népi gondolkodásmódra, amelyet egy Koránban visszatérő intelemmel lehet máig érvényes üzenetként fölidézni: “Talán használjátok az eszeteket!”

Szulejmán emlékmű, Trabzon

Ez a bizonyos népi gondolkodás persze a népmesékben érhető tetten a legjobban. A török népmesékben, akárcsak a magyar megfelelőikben gyakran szerepel a következő kezdő mondat: “Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember…”. Ez a szegény ember aztán vagy a maga furfangjával, vagy a gyermekei eszessége és erényessége révén (a legkisebb fiú általában itt is előnyben van!) győzedelmeskedik gonosz és önző ellenfelei fölött. Ebből adódóan végül – sokféle viszontagság és próba által – mindig győz a jó és az igaz főszereplő, akiben példaadó módon vetekszik a bölcsesség és a szívjóság. Természetesen ez a séma más népek meséire is jellemző. Ám van itt még valami, ami nekünk, távoli rokonoknak, különösen rokonszenves lehet. A török népmeséknek fontos tanulsága, hogy egyáltalán nem mindegy, ki miben hisz és miben nem. Amiben ugyanis hiszünk amellett érdemes fáradhatatlanul és elszántan kitartani, mindaddig, amíg célba nem érünk. Ugyanakkor legalább ilyen fontos, hogy soha ne féljünk megmondani azt sem, hogy miben nem hiszünk, sőt ezért a meggyőződésünkért vállalnunk kell még a megkövezést is, mert csak így nyerhetjük el “az örök ifjúságot”.

Visszatérve a jelenkori Törökországra, bárki számára feltűnő lehet az a dinamizmus és gyors fejlődés, ami ebben az országban tapasztalható. Törökország tipikus áteresztő ország, sőt az elmúlt évtizedekben maga is óriási kivándorlási számokat produkált, elég csak a milliós európai török kisebbségre gondolni. Lakosságának közel 100 százaléka az iszlámot követi, ennek ellenére államformája 1923. október 29. óta köztársaság. Mustafa Kemal Atatürk (1881-1938) nevéhez fűződik Törökország modernizálása, mely magában foglalja az állam és az egyház szétválasztását, a parlamentarizmus bevezetését, a nők egyenjogúságát, az európai szokások illetve a latin ABC bevezetését. Az utóbbi években azonban szembeszökő az iszlám növekvő térnyerése. Ennek több eredője is van, amit itt most nem részleteznék. Atatürk vívmányainak megkérdőjelezése azonban nehéz falat lenne bármelyik politikus számára is. Fontos, hogy a világi és a vallásos szféra egyensúlya továbbra is fennmaradjon. Legalábbis ezt kívánja a józan ész, ami reményeim szerint nem csak a népmesékben tud oly meggyőzően érvényesüli. Veszélyek, kihívások nélkül azonban nincs élet. Egy török közmondás szerint: “Ahová a fej tart, oda megy a láb is.”

*Forrás:  Kovács Gábor – türkinfo