Kozák Mari: Már csak sírunk…

 

Sírunk veled, jó anyánk Gaia, könnyünk öledbe
hullva gyönggyé lesz. Te fűzöd láncnak,
asszonyok nyakukra illesztik, majd föléd
térdelve imát mondanak a gyermekekért.
Fekete ruhában várnak a percek, egy dalocska
kóborol egymaga, fehér pihét bont a nyárfa,
ejti zöldellő fű karjába, onnan öreg pad
karfájára ülve nézi a világ arcára száradt
bánatot, kéket sóhajt – egy pillanatot magának
lop.
Most valaha szép napok jönnek sorba,
körbeülik a padot, közéjük sietnek a valaha
évek, kezük tördelik a hónapok – egyenes
háttal áll előttük a tegnap, a holnap magában
zokog.
Keservek rejtőznek bokrok mögött – ágakon
ülnek csillagok – árkok mélyéről hangok
igyekeznek, félénken érintik a vállakat – ajtók
nyílnak, csend költözik a házakba – ezt csak te
látod Gaia.
Fáradt, ráncos népek igyekeznek, hátukon
megkopott kereszt, hajolnak, térdükig ér a
fájdalom – sóhajuk takarja az eget – értük is
könnyezek.
Amott fiatal lányka takargat ma született
félelmet, gyenge kezében tejesüveg–
szoptatna – éhesen nem lehet.
Öreg anyóka álmait rejtegeti, szürke kabátja,
mit az élettől kapott – rég elkopott – viseli,
mióta ébrednek hajnalok – már hozzászokott,
hogy mindig fázik – valaha tüzet is látott, s
érzett friss kenyérillatot – apó már jól van,
várja – a hó betakarta azt a lábnyomot.
Sírunk veled, jó anyánk Gaia, könnyünk öledbe
hullva gyönggyé lesz. Te fűzöd láncnak,
asszonyok nyakukra illesztik, majd föléd
térdelve imát mondanak a gyermekekért.
Én már elfeledtem az imát, aszott karom sem
emelem az égre, hangom a széllel szalad – utol
nem érheti – hát hallgat, ahogyan a falu szélén
a harang – csend költözött a házakba – már
ünnep sincs – félve búvunk össze, egyetlen
kincsünk a nincs.
Lassan elfelejtünk élni, sosem fogjuk meg
egymás kezét, a színeket ellopta a szürkeség –
nem keressük, már a másé – nekünk a
lemondás jut, néha egy-két haragos szó – a
simogatás álmainkban ébredezz – és reggeltől
estig tartó magányunk megöli a szépet.
Csak halkan kérdezem ember – milyen élet ez?
…az én álmomban még élnek a remények,
megfogja kezem a hit, ruhám szélébe
kapaszkodik az akarás, vállam átöleli az
emberség, léptem egyengeti a szeretet, s velem
együtt hajt térdet a jóság. Az én álmomban
…félek, egyszer felébredek.

…és semmit ölel a semmi
hát messzi kéne végre menni
de itt e föld e semmiség
s bennem egekig nő – mindenség.

*Első közlés

3 hozzászólás

  1. Köszönettel mi tartozunk, drága Kozák Mari!

  2. Nagyon szépen köszönöm a megjelenést! Ölelésem vállatokon!

Comments are closed.