Mátyás B. Ferenc versei

Pironkodó

Gyakran felizzik lelkemben a kamasz
gyűlöl s a levegőt is megharapja
zsíros kenyerét szégyelli
javát titokban
madarakra hagyja

hibám hogy túléltem hasznos koromat
örömeim már félresikerült bánatok
billogként hordozom arcomon
elhullott eszmék fertőzéseit
mint himlőhelyes pofáján
kínjai véseteit

de egyszer elhullok én is
mint eresz alatti városi veréb
ha mérgezett búzát csór
jóhiszeműen jobb/hiszemű városlakók
ablakpárkányáról

talán jó lenne beállni krónikásnak
magán/tegnapoknak vagy véresebb mának
mindenre emlékszem amiért érdemes meghalni
mindent ismerek mint a mennybéli istenek
részese voltam egynek-másnak
nemzedékem elfonnyasztásának

emészthetetlen közös történelmünkből
(mi annyira enyém amennyire közös)
mindenki oszt magának titokban egy/egy
megnevezhető mindent ütő hamisított flösst
titokban társai fölé üdvözülni egy fikarcnyit
pedig tudják hogy isten újra mossa a lelkeket
nem tűri a szennyes látszatot
s a megromlott erjedő
szeretetet

hát ne várd tőlem látleleted meghamisítását
amennyit tehetek közös/mindannyiunkért
elbánok még néhány kortynyi
őszinteséget fejő viszkivel
mielőtt felkérnél
pironkodni –

*

Nyugtató

ne rettenj vissza tőlem
szállj vállamra
ha elhessegetnek
a másik vállam mindig
szabad

köztetek ketyegek
mint kutyám szíve
az asztal alatt

kiszámíthatod meddig maradsz
műszárnyad láttára
szívem feléled
szemet szúr vakságom
ha táncikálni nézlek
megbolydulok érted
ágaskodom mint a lovak
hogyha hámot szakítanak
tépnek

később
belenyugszom
mint hangyabolyba tévedt
ezer sebből vérző
féreg

ne unszolj
belátom
az élet erénye
hogy éled –

*

Leltár

fejem még helyén
talpazatomon jelzés
homo sapiens

mégse jajgatok
bár lelkemben vergődnek
igazságaim

univerzumom
legutolsó füstölgő
csillaga vagyok

álmom nyugtalan
reggelre fekete lyuk
marad lényegem –