Millei Lajos: Egy új nap születése

Nézd! A fekete égbolton százezer apró fény,
tán közéjük tartozom: a szándékom, meg én.
E sötétlő óriás búsuló hasára
léket vág a hajnal,
s mint szétnyíló cipzár a földgolyó kabátján,
terjed szét a fény a horizont határán.
Lassan kap értelmet a látóhatár szélén
a fákkal benőtt táj, és rikoltozó jajjal
ébred a világ.
Az éjszaka lomha, magányos súlya
mozdulni készül, s a Nap felé fújja
megmaradt seregét.
Átadja a teret a látható dolgoknak,
szélben himbálózó virágszirmoknak,
s a napfényben fürdő verebek táncára,
csak rálegyint álmosan. Nem veszi hátára
a nyüzsgő világ terhét.
A hosszú szolgálat megtette hatását,
így örömmel üdvözli a váltótársát,
vigyázzon ő most már erre a bolygóra,
apró bogarakra, a madarak dalára.
A teremtő értelem alkotó szavára.
A később születendő millió életre,
az eltökélt szándékú, makacs végzetekre.
Fáradt, tűnődő arccal visszanéz még egyszer:
„e folytonos ébredés… káosz ez, vagy rendszer?”

*Első közlés