Millei Lajos: Elillant meséken túl

Jó ideje már, hogy mellékhatásként
kezelnek ott fönt az égiek.
Önfejű daccal, tíz éves koromtól,
kicsorbult mesékben nem hiszek.

“Majd virul az élet, eljön a jóság.”
Hallottam mindig e szép mesét,
de amerre néztem, akikkel éltem,
csak ették a kínok kenyerét.

Csorbult életben a mese is csorba,
a bizakodás már mit sem ér,
hófehér paripán nem jön a herceg,
e belátás néha kincset ér.

Temetni kellene mindent, mi csorba,
lelkünk sírgödrébe hulljon hát.
Temetni ábrándot, gúnyrúzsos csókot,
és leereszkedő parolát.

Temetni képzelgést, merengő mámort,
tévhitet, víziót, babonát,
hogy születhessenek valódi célok,
a tettvágy nem tűr több zabolát.

Misézni nem kell, csak hantolni bátran,
hamis fényt fedjen csak gyászlepel,
csorba, csúf életnek lehet még éle,
ha mesékben többé nem hiszel.

Napjaid értelmét adja a küzdés,
felelj meg naponta magadnak,
oroszlán hitedet ne marják mesék,
azok a gyengékre maradnak.

*Első közlés

©Nászta Katalin – Dráma