Életfaltégláim repednek sorban,
fénymázuk mattul, a habarcs is mállik,
mit ifjonti erővel összehordtam,
romba dől egy napon, s torlasszá válik.
Rommá lészen, jaj, falam védereje,
hol egykoron az eszme szaladt végig,
gerince megrogy, meszes lesz az ere,
az igét védő váram levitézlik.
Kapuját a rozsda halálra marja,
lőrésében a kilátás megvakul,
bástyáját a betonkor eltakarja,
zászlaja, mint egy ócska rongy, megfakul.
Ha enyészetet szül az „Új” hatalma,
csak bősz rombolást kapunk majd válaszul.
* Első közlés