Millei Lajos versei

A születés szimfóniája

Sétálsz éppen, vagy a kocsidat mosod,
átszellemülten a kávéd kortyolod,
játszol a kutyáddal, hogy szereti kezed,
százszor is megnyalja, s amíg élvezed,
a fejedben mocorogni kezd egy gondolat.
Nem figyelsz fel rá, csak teszed a dolgodat,
a fázós madaraknak szórsz magot,
majd a macskát hívod be, megsimogatod,
de az agyad egyre csak kattog,
csilingel, csikorog, pattog.
Mint, mikor színházban függönyt húznak szét,
hogy te lásd a színpad minden szegletét,
hogy fényben ússzon a díszlet és a fal,
és az árokban az áldott zenekar
a legszebb nyitányra zendít rá.
Ó, ekkor már mindent abbahagysz,
s lelkedben virul a tavasz,
mint puha fészek, melyben kis fióka ül,
a gondolat úgy vesz most körül.
A csipogás lassan ütemre talál,
dallammá serdül, kezdődhet a bál.
A karmester feláll, mélyen meghajol,
s a kezedben ott van már a toll.
Röppennek, szállnak a szavak,
zúg, bugyog mind, mint megáradt patak,
de a vonósok csendre intenek,
lágy húrú, méla ingerek
ringnak most puhán a habon,
míg átölel e békés hatalom.
Ám legyőzve az álomittas űrt
rikoltva rázendít a kürt,
pereg a dob, a trombita felnevet,
s harsona harsogja: “Csendben ezt nem lehet!”
Elő a hangerőt, hulljon hát, ki csenevész,
maradandót játszik most minden zenész.
Bódul az elme, dalol az agy,
írd bátran a szavakat, csak közvetítő vagy.
Majd pihensz akkor, ha a fióka kirepül,
s tépelődhetsz rajta, mért hagyott egyedül.

*

Álszent napok farkasa

A mindennapok úgy szaladnak el,
mint farkas elől a megriadt birkák,
csak a pillanat, mi néha ünnepel,
de azt is halvány tintával írták.

A szeretet, mint megnyilvánulás,
fogyó érzés egy nagy, közömbös tálban,
látszatmosolygás, irigység, árulás
jár táncot már rég az Életbálban.

E zenekarban zenélni szégyen,
s a táncparkettre a lábam nem visz rá,
hogy nézzem őket, az sem túl nagy érdem,
a reménytelenség tesz farkassá.

Szaladjatok hát ti álszent napok,
nekem az Élet a szívemben virul,
hitem fényétől én inkább jóllakok,
minthogy rátok nevessek álnokul.

Az ég ívén napozik a lelkem,
hiába ürül és feketül a tál,
s ha a lírafény mind kihuny e telken,
az érzület úgy is hazatalál.

*

Kutyasors

Farkasélet, kutyasors,
szurdok alján kutyagolsz.
Templomegér létedet
díszíti a képzelet.

Szálló madár, szabad ég,
lent vár rád a szakadék.
Földet túró kis vakond,
másé a föld, itt a gond.

Fecske, gólya, hazatér
költeni, s az sokat ér.
Költsenek a vándorok,
ha az élet vánszorog.

Ugrándozó verebek,
lépni ők még gyerekek.
Mind felrebben, tovaszáll,
ha köröz a sasmadár.

Tűr a birka, bólogat,
béget, ha kell, jó sokat,
s ha a kuvasz rámorog,
vágóhídra vánszorog.

*Első közlés

©Stipsits Ibolya https://www.facebook.com/Stipsits-Ibolya-Fot%C3%B3m%C5%B1v%C3%A9sz-336700570062213/