Mirtse Zsuzsa: Hármas könyvecske – kapocs nélkül

I.
Amióta ismerem, sosincs kész, soha nincs befejezve. Ez akár lehetne elismerés is (ha szeretném a változékonyságot, vagy ez esetben a változékonyságát), de nem az.
Röghöz kötött vagyok. Minden mozgás kibillent a tengelyemből. Éghajlat-változást és kiszámíthatatlan időjárást okoz. Oxigénhiány lesz körülöttem, lihegnek a fák, tartós felmelegedés várható, városok merülnek alá. Megváltozik a felhők szokásos vonulási rendje, szárazság vagy hirtelen áradás, bármi jöhet. Ezzel jól elbizonytalanít, kétségek közé sodor. Ilyenkor két-ség között leszek, megkettőződöm, két szék között a földre leesem, kiöntik a vízzel a gyereket is, ide-oda hajlok, szórtságomban leszek egyedül létező, aki hajlamos rossz útra tévedni, a kivilágított ösvényről letérni, setét erdőbe keveredni, láthatatlan sarkokon láthatóan befordulni, illetlen dolgokat művelni, csúnyákat kiabálni szegény világ szegény fejére. Tehát belátom, nékem a változékonyság nem enyhet adó. Talán azért, mert bennem semmi sem állandó, így hát kívülről keresem azt, ami odabentről hiányzik, ami nekem nincs, sőt, sosem volt. A jó kis unalmas állandóságot keresem. Mindennap ugyanaz legyen! Semmi sürgés-forgás, lengedezés, mozgolódás, ide-oda lépkedés! Ugyanott együnk, ugyanott legyünk, ne játsszunk azzal, hogy hol ilyenek, hol olyanok vagyunk, haljak bele az egyhangúságba, süllyedjek fülig az unalmas hétköznapokba, ne történjék semmi velem, akkor leszek boldog, akkor igazán.
Itten én boldogságot (ezek szerint) nem találhatok. Paradicsommadár. Állandó ide-oda alakulásaival szorongások között tart engem, halált ad nekem.
Ő ezt nem érti, mert a megértéshez idő kellene, abból viszont neki soha nincs, nem ér rá, mert folyamatosan kezeli, ápolja magát. Sokat fektet a testébe. Ez elvileg vonzóvá is tehetné őt, mégis gyakran éppen ezért viszolygok tőle. Az is lehet, hogy a vonzódástól iszonyodom, melyet – akaratom ellenére – belőlem kivált. E vonzódást bevallani szégyellem, mások előtt letagadom, idéző- vagy zárójelbe teszem (mikor éppen mi éri meg nekem jobban), de kitörölni mégsem tudom, egyelőre legalábbis semmiképp. Hatása alatt tart, nem tagadom. Bajt hoz rám, a lehető legrosszabbat hívja elő belőlem, de mégis van valami kötés a mélyben, testkötöttség vagy mi, amely nem enged, leláncol, odabilincsel, hiába minden okos szó.
Szépnek tartja szépséges önmagát (mellesleg én is őt), de nem úgy, mint egy tökéletesre formált szobrot, mondjuk, mint Michelangelo Dávidját, bár én őszintén sajnálom ezt. Ott csak úgy terem az égig érő kőmeztelenség, az óriáshús, jóízű, nem bántó az a szépséges tömeg, ott izmok és erek kanyarognak mindenütt, mégis, semmi szemérmetlenség nincs benne, itt viszont nem erről van szó.
Úgy gyönyörli magát, szembántóan, szégyentelenül, mint egy állandó felújítás alatt álló épületet, amely valahol mindig fel van állványozva (kicsi zöld háló itt-ott, mállik a vakolat, ami összetart már, az deszka és éjszaka és máz), és már rég nincs köze a valódihoz, a mindig-egy-kicsit-gyűrött férfiszagúhoz, de mégis, muszáj vele, úgy értem, nekem vele és neki magával, szüntelenül foglalkozni. Mert az alapanyagok jók, és a végső benyomás oszlottságában is lenyűgöző, szemlefoglaló. Legalábbis nekem időről időre leköti a szemem.
Úgy is kezeli a testét, mint más a házat, amelyben él: sövényt nyír, kerítést fest, ablakot mos, mindig talál rajta (magán) valami javítgatnivalót. Ideillő lenne, ha azt mondanám, elidegenedett a saját testétől.
Egy férfi ezt önmagáért teszi, ha igényes, mondja, sőt, mondogatja elidegenedett szájával, mert igényes, nyilván, és reméli, hogy van még önmaga. Időről időre felteszem magamnak azt a kérdést, hogy miért is jó ez nekem.

II.

Általában otthon van, ritkán házon kívül – értsem ezalatt azt, hogy ritkán veszíti el az öntudatát, azt a poros, józan eszét. Fegyelmezett ember, számomra ez többször idegesítő, mint elismerésre méltó. Ha mégis házon (magán-) kívül van, úgy viselkedik, mint a kizárt gyerek. Akar, követel, ilyenkor nem adom ám magam. Pedig így kedvelném igazán, de tudjam meg, hogy ez nem is ő, és másnap rémesen szégyelli majd az egészet. Jó, de akkor maradjunk a régi helyénél, helyzeténél, szövegkönyvénél, partitúrájánál, rendezésénél. Ebben maradunk. Így tehát hiába kuncsorog, prüszköl, mint az ágaskodó ló a sárló kanca körül, mással ebédelek. Válaszképpen szétrúgja a háza oldalát. Kővel dobálja be a saját ablakait. Leveri a vakolatot. Összerondítja az udvart. Csúnya állapotban hagyja mindenét. Aztán nyüszít, hogy már megint kezdheti elölről. Hogy erre (értsd: az állandó tatarozásra, élete újra- és újraindítására, az új pin-számok állandó kunyerbálására) megy el az egész élete.
Ha már itt tartunk, a szokásai is bosszantóak, de ragaszkodik hozzájuk, mint a rossz helyre ültetett fákhoz. Ezek adják igazán kibékíthetetlenségünk alapját. Érthetetlen dolgai vannak, legalábbis számomra. Én például nem értem a kockázati tényezőt, amit bevállal a szokásai kedvéért. Halat például nem eszik. Soha. Ha halat eszem, nem csókol meg, mert e förtelem átlengi orra szerint a szobát órák múltán is. A bőrömből is ez áramlik felé.
Én e belőle-szagot rajonganám.
Engem letilt róla. Nem vitatkozom, csendben alkuszom.
Tehát, halvacsora után máshol növesztek uszonyokat, máshol vet partra a víz. Nem mondom neki, mert minek. Saját eszközeimmel védem magam. Amúgy meg, úgyis tudja. Érzi. Másnap idegen szagok után nyomoz, beszagol a vállgödörbe, nyakhajlatba, a fül mögé, szimatol, gyanúsít (joggal), de nem enged a nyolcból, nem enyhül, nem változik.
Ha hal lenne, minden lenne, hetvenkedem, nem hisz nekem. Így maradnak az idegen belőlem-szagok, pedig tudom, hogy ez nem megoldás, csak megfutamodás, kicsi vészkijárat, hát engedj magadból, engedd lejjebb, nyüszítem, de hiába, nem enged.
Én pedig a halat választom újra és újra, amióta világ a világ, így van ez.
Próbálom megszánni. Sajnálni. Lenézni. Szeretni még sosem próbáltam. Odáig nem megyek. Megülné azt a halszagú hasamat.

III.

Ha felmegyek hozzá, és miért is ne, mindig éppen akcióban van. Körmöt nyír, sarkat reszel, fület tisztít. Tevékeny. Itt emlékezetes szagokra nem számíthatok, igaz, nem is azért jövök. Amit tesz, nem miattam teszi, végtelen, rajongó szerelme tárgya saját illatos maga.
Rányitom az ajtót, haján puha hab.
Mi a fene lehet ez? – tűnődöm. Ha nő lenne, gondolnám, balzsam, szőkítő, de férfi, így lever, hogy mégiscsak ugyanezt gondolhatom.
Csinosak a körmei, és mindig figyel arra, hogy eleget aludjon. Tudod, a karikák, motyogja, nem engedhetem meg magamnak. Mi, fénnyel megvilágított emberek, magunkból élünk.
Tudom, tudom, mondom, miközben tövig rágom a körmöm, harapható már számomra a sötét, minden padot ismerek éjszaka a parkban, reggel már megint menet közben, kiflivel mostam fogat, tegnap ismét ringli volt, és hogy utána mi volt? mi lett volna! na hallod, hiszen ha magadat megtagadod, persze, hogy számíthatsz rá, látod, erre mondom, hogy felesleges kockázati tényezőt vállalsz be, mert hiszen ha hal van, minden van, s ha kérdeznéd, igen, idegenben ért megint partot az uszonyom, hát ne szagolgass, kérlek, felesleges, de mit mondjak még minderről, mit. Jó lenne néha aludni is.
Hülye ringyó, gondolom magamban, aztán szépen segítek neki lemosni a habot.

(Részlet Mirtse Zsuzsa Lovagkór – Játék nemekkel és igenekkel című kötetéből – Méry-Ratio Kiadó)