Molnár József: Velünk játszó történelem

– Legendák nyomában – Szabadulásom a pesti gettóból

A történet játszódik egy pesti jómódú zsidó családban…
„Látod azt a kis füzetet ott az asztalon? Neked készítettem elő. Azért, mert szeretném, ha leírnád a velem történteket” – hallatszik a távoli hangból, és az addig vidáman, a hajával törődő lány a tükör előtt megdermedve figyel, s vele a nézőtér. Egy pisszenést sem lehet hallani…

Evelin: „72 éve éppen 13 éves voltam… Egy naiv kislány, aki nem számolt a pokollal. Ha hallottam is a nevüket, nem sejtettem, ki Hitler, ki Sztálin… Boldogan éltünk egy budai villában. Mivel anyám négyéves koromban meghalt, anyai nagyszüleim neveltek fel. Ők nyugdíjas tanárok voltak, de mint zsidók nem taníthattak. Édesapám munkaszolgálatos volt Erdélyben. Az állam elég szép nyugdíjat adott nekik, tarthattak háztartási alkalmazottakat, német nevelőnőt. Terézt nagyon szerettük. Az Ausztriából érkezett tantet is, annak ellenére, hogy sietve hazaszaladt szavazni a Hitlerre… Nagyapám vallásos zsidó volt, tefilinnel imádkozott…
Aztán kitör a II. világháború. A múlt szobájába berobban egy horogkeresztet viselő férfi, egy katona, egy baka, aki azt morogja, amit Göringnek tulajdonítanak, bár valójában egy másik korabeli szörnyeteg köpte a világ arcába: „Wenn ich Kultur höre … entsichere ich meinen Browning!” (Ha irodalmat hallok, kibiztosítom a fegyveremet!). A Sipos Áron alakította ösztönlény géppisztolyát az Evelint, a főhőst megjelenítő Létay Dórára fogja, aki megriad, de hamarosan legyőzi félelmét; emberi tartással szemléli a körülötte zajló eseményeket. És kitart, és túlél, és nem adja fel!

Hogy a meggajdult világban hogyan válik valaki vízszerelőből nyilas katonává, erre az a válasz, érdekből, de vajon milyen érdekek akarhatnak egy háborút, teszem fel magamnak a kérdést.
Születésnapon érkezik a másod unokatestvér, aki a virág és a jókívánságok mellett elmondja, behívták munkaszolgálatosnak: „ez a nap még a miénk, írtam neked egy verset is”…
Az élet persze megy tovább. Kibontakozik egy szerelmes történet, amelyben Evelin három évvel idősebb unokatestvérébe beleszeret a 20 éves német katona – faj és hovatartozás nem állhat útjukba?…
A háború könyörtelenül folyik tovább, sokszor már csak az ima marad. Fohászkodás a Mindenhatóhoz – a mellekre felkerül a sárga csillag, a megkülönböztetés jele.
Sapi, a nagypapa: „Higgyetek a csodában! Higgyetek az emberi jóságban… Nemcsak a gyilkos ösztön létezik. Nemcsak a közöny. Nemcsak a reménytelenség. Nemcsak a vaksötét. Gyertyacsonkok gyúlnak a gettók mélyén is. A cigarettacsikkek végén reszkető parázs fényt ad, még ha csak pillanatokra is. Nincs mindenen uralma a gonosznak. A gyilkos ösztön legfélelmetesebb ellensége az értelem. A gondolat. Az erény. Csak meg kell tanulni látni a fényt, és túléljük ezt az egészet.” (Ez az előadás vezérmotívuma, mintegy refrénként többször is elhangzik.)
Azonban  a zsidócsillaggal megbélyegzett ház már kevés, az engedélyt visszavonják, el kell hagyni otthonukat. Irány az Erzsébet körút 23., ahová összegyűjtik a zsidókat.
Csupasz priccs, kijárási tilalom, vérhas, tetvek mardosása mutatja az utat – de milyen utat? – egy megalázott nép életében. Amelybe beletörődni nem lehet, megszokni igen…Jönnek a hírek, hogy szerencsétlen embereket öltek a Dunába, és már a gondolattól is reszketek. Hol az a törvény, amely ezt megengedi? És hol vannak a belső törvények – egy ember nem veheti el mások életét!
Már az is reményt ad, hogy nem robbantják fel a gettót, ezt Hortynak köszönhetik, és lehet, kiszabadulnak innen saját lábukon?…

Beethoven halálsikolyokat megidéző V. szimfóniájának „kezdő képsora” választ ad a kérdésre, és Radnóti Erőltetett menet-e, amely a kegyetlenül fájdalmas remény végső fellángolása:

Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor,      mert ott az otthonok
fölött régóta már csak      a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal,      eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos      a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám:      nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,      s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor      a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne,      míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna      az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén      a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan      a lassú délelőtt, –
de hisz lehet talán még!      a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,      kiálts rám! s fölkelek.

….
És végül a levetett cipők gazdátlanul maradnak…
(Evelin a holokausztot túlélte.)

Rendező: Kálloy Molnár Péter
Főszereplő: Létay Dóra.
Szereplők: Kálloy Molnár Péter, Korponay Zsófi, Básti Andrea, Sipos Áron lendületes, kiemelkedő teljesítménye figyelmet érdemlő.
A történetet adta, átélte és az előadást megtekintette: Kőnig Éva.
Színpadra alkalmazta, művészeti vezető: Szabó Zoltán Attila.
Helyszín: József Attila Színház és az Újnyugat Irodalmi Kör közös irodalmi szalon.

Fotók: Molnár PG