Murányi Zita versei

kitakaróztam pedig a paplan alatt
lábamhoz simultak a menekülő útvonalak
ahogy az ember ösztönösen
védekezni kezd elkezdtem keresni a kezed
hogy a test körül az a hófehér keret
ad majd menedéket
az ágy mellett egy fölborult üveg
és a kispárna szélek fehérebb
tollakat eresztettek szélnek
mint a decemberi hópelyhek letapostam
a papucsom sarkát
fázott a lábfejem ez az átkozott este
a körömlakkom vörösére égve
a hajnal fénye lehunyt szemed
mögött a csukott térben
néztem erre az istenes éjre
ahol a fény halála mellett
senki sem állhat
a sötétségben a szél
megsimítja a lezárt ablaktáblákat

*

ebben a rendíthetetlen
pusztulásban a fények alakot
váltanak ott állunk ahol két
felhő megszakad
„Az erős ereje húszezer és százezer amper közötti,
és körülbelül egy ezredmásodpercig tart”
a villámok halandósága
az örök halhatatlanságban
ott állunk
és még mindig nem hisszük
el hogy Brazíliában
corrente contínuá-nak nevezik,
mely „csupán száz-kétszáz amperes,
de akár fél másodpercig is elhúzódhat.”

*

hátad a falnak döntve állni keresztbe
tett lábbal a percek magányán
ez nem ugyanaz a nap
egy másik amikor elhagynál