Murányi Zita versei

még látszott a hold szája
megint túl korán riadtam fel
hogy visszafekszem ha kell
de nem tudok aludni hajnaltájban
fogakat kerestem ebben a vékony szájban
nyomát valami vékony csillagragyogásnak
ami kettéharapná a sötétséget
a fénymorzsák alagutakat ástak
az éjbe én persze nem láttam hol nyílna
belőlük kijárat csak hogy a szép ezüst inda
ismét megszakad a végtelen áramlásban
hogy bordó szélével a hajnali égre
szaladhatott le a hold szájfénye
ránéztem az enyémre cserepes és törött
a negyedkosárnyi holdban úgy feküdt az
éjszaka mint egy újszülött.

*

amikor már nem érezni semmi súlyát
a lélek csöndje mennyrepesztő
harangzúgás mint fagyott zúzmara
melyben a fájdalom törékenysége
repedt meg a jég a mindenség is
levetkőzi halhatatlan kristályszerkezetét
hogy ebben a lassan kiüresedő zajban kint-
bent orkánként süvöltsön a megtapasztalhatatlan.

*

nézni egy decemberi tölgyet
ágai közé felhők gömbölyödtek
lombbá gyűrve a porhavat

és fölötte ahol a havazás
is megtorpant mintha fölsejlő szilánkja
lenne a mennyországnak a néma eget
és az utolsó pelyheket hátukon a fény

még szivárvánnyá merevedhet
ahogy a fa agancsai közül némán kiszakadnak
és a föld felé zuhanva lassan vörösével
itatja át őket a virradat és ahogy erdővé
dagadó fájdalmával mint egy elejtett
pettyes őz egyre elesettebb a vérző fatörzs.

*Első közlés