Nagy Antal Róbert versei

Ősz, háborúban

a korongján lőtt nap ledobja hevét
felhő-kötszerbe burkolva fény-ujja
lőnek eső-bombák hullnak a frontra
tele a park rég szép szétlőtt szirmokkal
tele a park szétcsókolt levelekkel
címzettjeik az elesett katonák
valaki áttelel sok aki meghal
a fák anyaszültre vetkőző anyák

*

Emberi

a szöszt a köldökünkből
mindig összegyűjtjük
minden fontos mi haszontalan
lényegnek vélt a lényegtelen
s kinek a gombóca tetszik majd jobban
mert hisszük hogy istent megajándékozzuk
a rá ruházott hatalmában már ő se tudja
merre mutasson a hüvelykujja

*

Betépve

beljebb ment a tű
eltört pár pohár
az árnyak nagyok

nyitott seb vagyok
csak a hús rohad
lelkem fala ép

ide-oda lép
támolyog a lét
csillagnyi a fény

vedel a remény
mit és hogy ítél
kockát vet a vég

elásnak vagy ég
a test mi hasznos
guberál Ő is

*Első közlés