Nászta Katalin versei

séta a jövőben

megesett előttem a táj
-beadta derekát-
lépegettem rajta
mint delnő hódításán
elém soroltak mind
kedvenc szavaim
befogtam velük
-irgalmatlanul-
a szeleket is
nyihogtak, dobogtak
toporzékoltak
nekifutottak
kergetőztek
szárnyat nyitottak
vágtattak
sörényük lobogott

hanyatt terült a föld
és fennen derültem
hogy kiterült
nem volt akadálya semminek
száguldhattam fék nélkül, egyedül
nem fáradtak el szóim
örökös porba hullástól
mint addig
csak
a végtelenben poroszkálva
okafogyott lett örömöm felettük

*

nem béklyó

élesek szavaim, mint a kések
szeress jobban, mint remélek
mint ahogy s amennyire félek
csorduljon túl perememen
gördüljön szívemig nedűd
ne cicomázd, csak aggasd rám
egyetlenem, becses személyed
lógj rajtam, mint a fogason
díszünnepségen a pelerin
kalapod és a sétapálcád
tisztelj meg velük mindennap
hulljon le arcodról az álcád
amivel takarod magad
becéznélek, hisz arra vágysz
vigyáználak, mint jó álmot
nem lennél sosem idegen
kivert, kiutált innen-onnan
de ha nem engeded
huzatos hiányok foglya maradsz
átcsap feletted vihareső
szél, felleg borzol ráncos erdőt
homlokodra és kivirágzik
a magányos pusztulat
nem könyörgök és nem kérlek
annál rátartibb vagyok már
a sikátorban, hol nyomodban
kutyás falkák lihegnek, ott van
oldalain a menedéked
s nem béklyó, karjaimban vár

*Első közlés