Nászta Katalin versei

Szín-vers

a magyar az barna
a német szőke
a kínai koreai japán fekete
a svéd is szőke
az angol vörös
a dán is vörös
a zsidó is vörös
az indián réz
kék a halott
és rózsaszín a lét
most már csak válogatni kell a színek között
tavasszal a zöldet
épp ez hiányzik a palettáról
a zöld ember fia
mert a föld az barna
és a szél szőke
fekete az éjjel
vörös az alkony meg a hajnal
de a nap réz
s a halál kék
a lila átmenet
a rózsaszín s a között ami kéne
(ahogy a székely mondja: kék’)
és felsorakoznak a színek alá
a nemzetek
jön a sárga
és jön a fekete
jönnek a románok
jönnek a cigányok
és jönnek a rézarcú indiánok
sorakoznak a seszínű csehek
a piros lengyelek kékbefordulón
helyet kapnak az átmenetek
az árnyalatok
a drapp négerek
és lesznek kiket
nem tudnak besorolni
ők a hitehagyott színtelen
átlátszók
vajon milyen színe van annak
aki az örökkévalóságba sorolt?

*

ami világít még

sok mindent akarnék elmondani
hogy valahogy megmentselek
bizonyságom erre majd mindenki
aki megismert
valóságosan vagy csak neten

elment szegénynek az esze
bolond volt világéletében
komolyan ne vedd

a közeliek felháborodtak
végül unottan legyintettek
majd elmúlik
vártak rá kábé hetven évet
a múlás elmaradt
remélték hátha lekopik
és igazuk lett volna
ha a világ újra fel nem pofozza
s a hit benne reménnyel nem szövetkezik
tudom ez nem trendi
de nem érdekel
egy gyönyörűnek álmodott világot
hagytam – hagyattak ott velem
mit tudhatod kis sztárcsemete
torkodon nyomják le a sikert
milyen ami ér is valamit
nem kár a világért ha ilyen
újról gondoskodott aki érte sírt
fuss csak vesztedbe
ne térj meg ne nézz hátra
a szemfényvesztőktől
tisztán már úgysem látsz
ami még világít
belülről világít már

*Első közlés