Novák Imre: Márkus László Fehérhegyi Parnasszus című kötetéről

A természet az ember szülője, szellemi és testi táplálója, és aki elmereng ezen, az máris közel került a felhőkhöz, a hegyekhez, a költészethez. Tartalmilag és formailag vonzódva átéljük a mindennapokat. Kötődünk hozzájuk, emlékszünk mikor történetek, gondolatok, hangulatok, képek sorozatát éljük át és írjuk le, amelyek megszínezik a lelkünket.

Márkus László fegyelmezett és visszafogott lírájának folyama is belső világának történéseitől, lelkének dobbanásaiból fakad. Korunkért aggódó költő. Versei igazi álombeszédek, visszamutatóak, várja, hogy az olvasó lelke föleszméljen.  Mondatai szabad terjeszkedésű asszociációkra épülő gondolatok a szavak tengerén – ahogy Jack Kerouac fogalmaz.

Tudja, gondolkodásunk arra épül, hogy az emberek racionálisan gondolkodnak, de ez csak feltételezés marad, hiszen életünk során a számunkra kedvező életlehetőségek kiválasztását nem előzi meg az összes lehetőség ismerete, számbavétele. Nem jellemző ránk, hogy mindig racionálisan vélekedünk és döntünk. Ilyen az ember. Ő így ír: A gyarló lélek győzködi magát, mily jó sora van. Igyekszik vidáman élni, pedig sorsa humortalan.

Gyakran ír haikukat. Ez az öt-hét-ötös szótagszámú japán eredetű vers egyik része a szójátékok technikájára épül, a szavakban rejlő hasonlóságokon alapul, a másik rész egy természeti kép, és gondolati háttér mögé húzódva beszél valamilyen sejtésről. Márkus az időpillanatok leírására vállalkozik. Szereti az életképeket, elemében van, mikor körülírja, kibontja egy-egy rátaláló virág illatát, vagy egy reggeli napsugár melegét. Filozofikus és rövid, mint egy zen koan.

Nincs benne düh, se önsajnálat. A kavargó szél középpontjából figyel. nem csak verseket faragó úr, hanem költő is. Arra bíztat, hogy zökkenjünk ki a bárgyú hétköznapokból, amit napjaink kultúrájának, világának, szokásainak abszurditását bontja ki. Számára nem az a sztár, aki idegen szavakkal dobálódzik. A világunkról szóló feljegyzéseivel kimossa – kísérteties visszafogottsággal – az ércnél is maradandóbbat. A lélek elemi részecskéit tárja fel irigylésre méltóan eredeti, egyedi módon. Kevés költő mélyedt el ennyire a világunkat leíró irodalom hegyeiben, erdeiben, útjain, tengereiben vagy apró erecskéiben. Behatol minden létezőbe, minden fogalomba, évezredek köveit rejtő talajba, egymásra rakódott korok, sorsok közt érzi otthon magát. Otthonos a föld alatt összefonódó gyökerek hajlatainak kanyarulataiban. Hisz a Mindenhatóban, mert úgy tarja, kell valami vagy valaki, aki egyengeti az utunkat a materiális világban, annak elágazásaiban.

Verseinek kiinduló helyzete mindig valamilyen külső vagy belső esemény, ami elindítja töprengéseit, melyből vers lesz. Lehet az fény, nesz vagy dörrenés. Mindig érzelmei vezérlik írásaiban is, nem csak a tetteiben. Ezt bátran vállalja is, de keresi az empátia végső menedékét, mert felelősek vagyunk egymásért, hiába tudjuk, hogy legtöbbször mufurc az ember.

Vándorló, kóborló típus. Így vall erről: Magam vagyok az utazás és az út, a végtelen időben bolyongó pillanat. Lépteim létképek, megfér bennük csend, szirénahang s szárnysuhogás.

A városi ember számára az elmúláson való lírai merengésre ad alkalmat. Rávilágít, hogy csak akkor tudjuk meg, hogy mink van, ha elveszítjük. Addig csak füstöt lapátolunk, pedig hajnalban tündér ül a nyoszolyájára, életre kelnek versei és nyújtózkodnak egy kicsit.

Nem az utókor szempontjából nézi korunkat, hanem a jelen szemlélőjeként azt figyeli, mit vihetünk magunkkal és mit hagyunk itt. Értelmes célok nélküli iramodások a flaszteren – írja.

Vele eljuthatunk oda, ahol a valóság átszerveződik, ahol a víz selymesedik, és a nap szemérmetlenül eléget mindent. Szívesen élcelődik, akár saját magát is kifigurázza, ha depresszió kapja el, kigúnyolja, kineveti.

Költői oeuvre-jét tekintve gondolkodóba esünk. Honnan ez a szépség iránti vágy egy vad korban? Könyörtelen szembenéző: imbolygó gondolataimból kiutat keresek torz álomvilág fogságában bódult pillanataim körtáncot járnak – írja, és közben ágál sorsa ellen, támasz és fogódzó után kutatva.

Eligazodik az élet realitásában. Érthetőek a versei, de nem egyszerűek, szavai többrétegű jelentéseket hordoznak. Átsütnek rajta a költői első személy látomásai, intenzív életvágya.  Alapjában véve optimista és idealista. Ez a békés emberek kegyelmi állapota. A szépet és a jót eszményíti. Gyakorta fordul megerősítésért a szentíráshoz, ez legerősebb jellemzője filozofikus ereje mellett. Nincs benne politikai indulat. Komolyan veszi, hogy képet ad korunkról, világunkról látleletet, ezért fényképez és ír, és ezért vállalkozik antológiák, elektronos hírportál kiadására.

A teremtés nagyságát emeli ki, ez Márkus költészetének belső törvényszerűségeiből következnek. Költőnk a társadalmi valóságot elfogulatlanul szemléli, bár inkább egy botanikus vagy biológus módjára a természet történéseit figyeli, ezek ragadják meg képzeletét, ezekből indulnak gondolatai, és nem ritkán, oda is jutnak vissza. Az emberi lét szélső határait is tapintja. Tudja, hogyan védekezhet a világ rá leselkedő bajainak elviselésére. Rokonszenves költő az örök háborúk korában békét keres. Ezért is fordul átéléssel egy kis virág, vagy egy éledő hajnal felé.

Igaza van Millei Lajosnak, aki előszót, ajánlást írt Márkus László kötetéhez, amikor úgy véli, hogy az olvasó, nagyon gyorsan rájön, hogy temérdek gondolatszikra kívánkozott papírra. Némelyik a tömörsége miatt, épp csak felvillan, némelyik ívet húz méltóságteljesen, s bizony számos olyan akad, melyhez védőszemüveg szükségeltetik, hisz a gondolatszikrák irónialándzsákkal fegyverkeztek fel. Ám mindegyik fénnyel világítja meg a gyakran feketeségbe burkolózó lelkiismeret egét, mindegyik fáklyaként adja fényét és melegét a kihűlésre kárhoztatott lelkeknek.

Mondatai teljesek, hiány nélküliek. Szavaival életébe látunk.

*Első közlés

————–

Litera Túra Művészeti Kiadó 2017
Puhafedelű, ragasztókötéses
Méret: A5
Oldalszám: 108
Ár: 2000- Ft