Oláh Tamás: Illatzenéd

Mai vonásaid függönye
mögé lesek.
Játékos arcod
éveim lejtőjén
hol felém jön, hol búcsúzik,
olvadó hó
nedves szellője ér el,
gyöngyvirág, orgona, rezeda
tavasza magasba emel.
Egykori hajad halk illata
becézve elém leng.
A teremtő emlékezet
megszakad, eltűnik,
forgat,
és táncolva visszavisz.

Enyém vagy, – mégis idegen.

Piano és forte szagok
kavarognak,
nehéz liliom adja át magát
a szomjas légnek,
a régi nyár lobogni kíván,
vad keleti aromák
kergetnek,
ízed szétárad számban,
ismeretlen balzsamok,
füstölők párája lesz mind.

Ami volt, ennyi lett?

Égő szemedet érzem
éber kínnal magamon,
fiatal alakod
lankás tájain bolyongok.
Jázmin hímezi
bőrödet.
Nedveid
mintha tömjénszellőn
szállnának.[1]

Egykori évek zenéje
vajon hová tűnt?

Feltámad
eleven éhségem,
felfújt büszkeségem
szabadulni kíván,
ujjaim
kérő igéket súgnak,
sugárzó öled
vakít,
illat illatnak,
test testnek válaszol…

…De jaj, halkul a szél,
alkonyul a könnyű pillanat,
színtelen,
egymást szelő vonalak
ütközője
lesz minden mozdulat.
Szótlan ülök a
a közönyös híd alatt,
és emlékeim
lassan
elúsznak.

[1]     Hódolat Babits Mihálynak! Versemben felhasználtam a Szagokról, illatokról szóló, 1909-ben született tanulmányát.