Oláh Tamás versciklusa

Szelíd sóhajjal

(A szem hatalma)

Az ablak
függönyös
négyszögén át
küldi a szobába
a reggel az éhes
színeket.

Könyvek gerinchajlásán

címbetűk
kürtjei kiáltanak,
egy Rimbaud
kötetből[1]
halk hóvirág a,
bíbor i kacag ki,
és viola sugarú ó
zenéje világol elő.

A fotel
vörös bársonyába
süpped a délelőtt.

 A fények
arcot fonnak az árnyékok
öbléből.
Szeplős dombok
barna hajlatait,
szőke bokrok
titkos ölét
tapintja
az emlékező szem.

Üvegpohárban
színtelen folyadék,
mellette,
fájdalom vigasznak
sárga fiolák,
odébb egy tányéron
Cézanne almái hevernek.
Piros héjuk határolja
épségüket.

A szék karfáján
kék pulóverben
mozdulat alszik.
A szőnyeg zöld rojtjain
egy tétova gyűszűnyi
délutáni Nap
matat.

A tárgyak
dermedten elterülve
maradnak meztelen,
mikor észrevétlen
a szobába lopódzik
a galambszürke sejtelem,
s a fáradt
színek szelíd sóhajjal
a túlsó világba
távoznak.

*

Egymást ringatva

(Az orr hatalma)

Ó elfelejtett emlékek
édes cinkosai,
szárnyas leheletek,
mi mindent idéztek fel:
friss lombok,
borzas bozótok fészkéből,
szemérmetlenül simogató
finom fű nedveiből,
párna páráiból,
ölelő testek templomából…

Csobbanó idő telt szag-gyűrűi
máig tágulva érnek el.

Kabátom hűséggel őrzi
apám lélegzetét,
és magamba szívom anyám halk
lelke-illatát,
ha nyakamba vetem selyemsálját…

Évszakok változó szagütemei
edzenek,
egymást ringatva hajlonganak
a parfümgyáros virágok,
szelíden körül hintáznak
zizegő illatai,
kacajra hasad
az erdő ölén a nap,
őszi eső után a szántóföld üzenetét
hajtja városomba a kutyaszél,
s mikor a lombtalan fák
meggörbült ujjain dér ül,
a fagy íze orromon át ront
keményen belém.

És mennyire más egy frissen
aszfaltozott lármás út levegője,
mint egy semmibe vesző
borókás tájé.

Hívogató húsokban,
mohón belégzett
szagokban is
ott bújik
lopakodva a keserű.
Vadul vonz, nyálunk csorog.
De mily hamar sarjad zamatából
veszélyes hulladék.

Orr, ez a feleslegesnek tűnő
szerv köt össze minket
a világgal.
Felhőkben lebegő részecskék
a glóbusz
sárga-kénes kínjait fújják ránk,
mintha az ember
rommá lett dicsőségéből
a bűz maradt
volna meg egyedül.

Engedelmes érzékszervem
szörny napokon, hamvadó éveken át
lázad, örül, tanít,
míg
törvényen kívül kerülve végre
a végtelen résébe nem szimatolhat:
a boldog-sziget tárt illatáért.

*

Millió hangtest

(A fül hatalma)

Üveg-tisztán
szól a zene,
halk szava
megnyugtat,
mélabús ütem ketyeg,
az idő szerkezet
mást se tud –
egyhangúan
méri a földköröket,
hullám hullám hátán,
torló dühe csattan
sziklapart fájdalmán,
harmat csengő
csöppjei közt
maraton füttyszó,
cinke, csíz csicsereg,
csobbanás
a mély kút visszhangja,
állattá vadul,
redőnyt ver a hangok hada,
az éj démonraja,
közöny basszusa,
autók egybeszőtt robaja,
búcsúdal, csupa sóhaj,
szöges bakancsok,
csizmák,
álmot hasítva
menetelnek az utcán…

messze földrészek
kiáltásai,
fegyverek kattogásai,
éhség korgó szavai,
pénzérmék
csábító csengései,
a becéző kedvesek dalai,
az imádkozók fohászai
szerteszét szálldosnak
a világban,
míg a millió és millió
karcsú hangtest hullámait
a türelmes
végtelen el nem simítja.

*

Sovány hártya

(A tapintás hatalma)

Kinek lecsukta lázas pilláit
a természet,
és tovább kell virrasztania
a sötétben,
remegő ujjai közt foszlik
szét az ismeretlen,
érintésével
tud fényt fakasztani a tárgyakon,

tapintása a világosság jól ismert
nyelvére fordít jót, rosszat,
tréfás és szúrós,
bölcs és hitvány szavakat,
láthatatlan írást fog
ujjbegyével,
s leleplezi kezével az arcba öntött
hamis vonásokat, amit
a megszokott tekintet
meg se láthat.

Ó ti hízelgő, puha, mosolygó,
titkos jeleket mutató ujjak,
biztató mondatokat súgó,
tiltón engedő, részegítő kezek,

hallgatag, kusza vonalakkal átszőtt
fáradt tenyerek,
mi mindent tapasztaltok.
A sovány hártya,
ami közted és a világ között áll
méri az időt,
ha vétkekre tör,
hiúság, álnokság, csalás,
gyöngeség eszköze lesz,
s bár ne érezne sokszor,
ne futna
jele belőle oda,
ahol eldől  tested
gyáva árulója lesz-e,
vagy a fájdalom bátor
takarója.

Adjon kínig emelkedő
gyönyört és tegyen
királyból rabszolgává,
engedelmes alattvalóvá,
igézzen meg egészen
piciny kezed,
ne irgalmazzon,
kutatva futkosson rajtam
a sóhajok dalával kísért
öt kis ikertestvér,
tarkóm nyírt hajától
gerincem vonalán végig,

s válaszul induljanak halkan
ágtól elvált ágaim a felfedező útra,
dombjaidon, lejtőiden át,
hogy érezze bőröd a kényeztetést,
az irgalmatlan halál kapujában is,
amíg a rengő földből az izzó,
olvadt kő ki nem tör.

*

Emlékeket idéz

(A száj és a nyelv hatalma)

Konyhák kémiája
fogja munkára
a mirigyek dolgos sejtjeit,
ezer és ezer ízt szaporít,
szárnyat bont,
emlékeket idéz
némely fanyar íz,
és ne feledjük:
az első öröm,
amit ember érez:
az anyatej, az édes sűrű íz;
ám a gyenge akarat
mérge lesz,
ha tiltott ételekkel
terheli testünket,

éhező életét menti,
testé válik a kenyér,
s a bor vérré,
erőt és kedvet adnak
a rafináltan kevert nedvek,
egy új fűszer és illat
pótolhat messzi utazásokat,
a kávé zamatára mély álomból
ébred az új gondolat;

szédület elsodor,
ha eléri a nyelv bimbóit
egy csábító szirén csókja,
örvény ragad el,
ha érzed már az örök ifjúság
vizének elomló nedves áramát,
és mi mindent mond
két összeillő száj,
ha szótlan vallomásra forr,
ahogy magasba röpíti
a parázna lelkeket
a rózsás nyelv,
ha a boldogság forrásánál
a féltett kincsre talál;

fel, fel hát
gazdag étkek ízlelésére
nyelv és száj!

[1]   Csodálat Arthur Rimbaud-nak, köszönet Rónay Györgynek!