Oláh Tamás versei

Testtartás

Másképpen tartja magát
az arc-rostélyos lovag,
sugár-koronás fejét a király,
a pecsétviasz arcú követ,
vagy az árulásra készülő
ragyás közember.
Amit ékül ítélsz életedben
rajtad megjelenik.
Ha reszketsz
részeg reményt mutat öltözéked.[1]
Más láb és kéztartása van
a légzsák-burkába bújt szégyenlősnek,
mint kinek
fényből szőtt szótlan mosolya
teste tartásában is feldereng.
A mohás csendbe zárkózott hivatalnok,
mikor feláll,
testét betakarja
a megközelíthetetlenség
hártya-köpenye.
A bíró testtartása meg
vas-ruhás szigort borít
köréje.

Lassul a járásod,
de hevülhet is, attól függően,
milyen állapotban vagy
változik az egy-helyben-futásod.
A harag ködéből kiváló alak kemény,
határozott léptei,
csöndes könnyeivel
a szemében, kimutatják
valakivel éppen szakított,
talán szív-üressége miatt,
s lehet örökre.

Állj elém!
Fejed legyen hátravetett!
Hadd nézzelek meg.
Lám, most kezedben tartod
gyémántos jogaradat,
nem úgy, mint tegnap,
mikor a csüggedés fújta át rajtad
levegő-sípjait, héjtörek voltál,
talp alá került mag.

Mikor látom valakin éppen
kitörni készül a lódarázs düh,
és csont-dárda áll ki
homlokából,
a menekülő utat keresem.

Ne feledd, megjelenésed
vaslemez-függönyén át,
még mielőtt megszólalnál
kifejezed a melletted állóhoz
való viszonyodat is.
Két személy, két tükör,
két mancs, benne
bűz-fecskendő, méreg-tű.
Sötét vágyad, csaló csacsogásod,
vagy aranyinges sugárzásod
mindent megelőzve kopogtat.

Aki a testtartásomról levált
szó-fényeket össze tudja gyűjteni,
tud olvasni delfin-csipogásomból,
belelát éj-koponyámba, látja feszített
sodronyaim mit bírnak még ki.

Látod, az ott félre fordított fejjel,
elfordulva áll, magányosan,
mint fűcsomó az aszfaltúton,
így mutatja nem akar,
vagy nem tud
közösséget vállalni a mellette
állóval.

Szobája terét betölti,
mint a dúsan megrakott ünnepi asztalt,
a magas beosztású méltósága,
másképpen áll fel,
vagy ül le, mint az alárendeltje.
Civil ruhában is mutatja
gőgös várakozását,
rangjelzéses tartását az ezredes.
Hallgatagon ácsorgó embereken
is jól látható a rájuk vetült gyász.

Mikor meg
a porszemek balettjében
fürödve sziluettedet látom,
tartásoddal kifejezett
biztatásod hang nélkül is
harsogóan repül hozzám.
Ami körülötted leng,
a finom illat és álom,
nekem mind Te vagy.
Vállad, csípőd kontúrja
tele van rólad szóló
váratlan híradással.
Árnyékod megmozdul,
és engem rajzol
– magad mellé.

[1]             Utalás William Shakespeare Macbeth című darabjára

*

Távolságtartás

A teremtettek néma seregében,
ott, ahol az anyag-glóbuszkönnye
összesűrűsödve forog,
az ásványok kristály-lázából
kivált rudak, hasábok, kúpok,
a víz változó alakját követő formák,
a levegő fátyolszárnyaival körülvett
karéjok, kérgek között,
a legfontosabb alakzat,
a zúgó, dobogó szövetekből szőtt,
az idegek hálójában fulladozó,
gyönyört, gyászt ütemező,
szemből, fülből, orrból, és szájból
álló halmaz, kit hódolat, szerelem,
gyűlölet táplál,
a hatalom utáni vágy hajt,
vagyis a másik emberi lény,
a belőle áradó
fény-üzenet az, ami folyvást itatja
szomjazó szemed.

Lányok és fiuk. Egymást nézitek.
Fiatalok és öregek. Virultok, sötétültök.
Asszonyok, férfiak. Egymáshoz idomultok.
Szidjátok vagy szeretitek a másik felet,
figyelmetek rájuk irányul.
A tőlük mért távolságotok szabja meg,
mennyire képes hatni rátok
hosszú sörényű vonzásuk,
vagy korbácsos taszításuk.
Feléd áradó
mérhetetlen sugaraik
átölelnek vagy eltaszítanak.
Figyeled, mert figyelned kell,
szűk világod ember-szereplői közötti viszonyt,
gyűjtöd róluk az édes ízt, vagy a gyötrő kínt.
Bennük, mint tükörben magad mását láthatod.

A nyilvános távolság légi vándorívén
nincs lehetőség közvetlen érintkezésre,
a mozdulat, a testtartás hangtalan suhan.
A szónok égre emeli kezét,
mint óriás bronz-alak,
és sugárzón szól szikla-beszéde,
a hallgatók szétfolynak, összesűrűsödnek,
felzúdulnak, vagy lezárul unalom-szemhéjuk.

A személytelen ügyek
megbeszélésére, amikor elég
takarónak néhány mondat,
az emberek társasági távolságot tartanak.
Ilyenkor idegen szemek
arcod rejtekét nem kutathatják,
rettenet-fájdalmadat, vagy
éji madarad örömteli rikoltását
titokban tarthatod,
ahogy Te sem figyelsz fel, ha a többiek arcán
gömbvillám-csodálkozásuk jele feltűnik.
De választhatod a hallgatást is,
és mint akit hajókabinba zártak,
és a csönd-tenyérén ringatózik
leszel csak jelen, magadban.

A személyes közelségben
megfigyelheted társad
látó-gömbjeiben az erek cérnáit,
blúzának szív-ráncait,
dekoltázsa vágatában a borostyán-érméket,
arcán a vágy parázslását,
az indulat ihlette mintákat a derekán, vállán.

A meghitt kapcsolatokban állók
közti távolság, az ölelni kész
telhetetlen karok
hosszával mérhető,
mikor királyi lámpásaid követhetik
a szelíd hajlatok útjait,[1]
és a szemedre küldött biztatás után
az öröm ájulatában,
a végtelenné tágult jelen
szabad ritmusában hintázhatsz vele,
mikor hamvadózó[2]bőre
szünet nélkül onthatja éji dalát neked,
mikor a két felkínálkozó test,
elmerülve egymás sűrűjében,
többé már nem méri az Időt.

 

[1]   Johann Wolfgang von Goethe Röptében című verséből szabadon.

[2]  Vajda Jánostól kölcsönzött szó.

*Első közlés