P. Pálffy Julianna: Kavicsok

“… a gonoszság önmagában is létezik
ok és magyarázat nélkül,
pusztán csak a jóság ellenpárjaként.”
(Szentgyörgyi Georgina: A Biblia történelme)

Ma megint elkapta a rossz hangulat. Nem találta a helyét, és nem sikerült semmi sem úgy, ahogy szerette volna. Nehezen múlt az idő, kint kezdett beborulni, délutánra esőt is ígértek. Ez még inkább rontotta a kedvét, a zivatar miatt elmaradhat a délutáni “mozija”.
Tehetetlen düh görbítette a száját keserűre, méreggel ütött minden útjába kerülő tárgyra, nem is érezve a fájdalmat. Fájdalmat régóta nem érzett. Nem érdekelte, mint ahogy nem érdekelte a teste sem. Nem nézett tükörbe, nem számolta a ráncait. Senki nem tudta hány éves, a keserűség pedig mély árkokkal az arcán, még idősebbé öregbítette.

Kocsi nagyon ritkán jött a hétköznapokon, élénk nyüzsgés pedig csak hétvégén, és a nyári szünidőben volt érezhető. Néha olyan csend telepedett a házak közé, hogy hallani lehetett a kikötött csónakok aljához verődő apró hullámokat is.
Középkorú pár sétált el a ház előtt. Látszott, ahogy egymás mellett sétáltak, ahogy egymáshoz igazították a lépteiket. Csak ítéletidő tarthatta vissza mindkettőjüket, hogy kijöjjenek a partra. Lassan bandukoltak, a két kutya hol elszaladt, hol visszajött hozzájuk egy pillanatra megbizonyosodni, itt vannak-e még. Sokat beszélgettek, bár néha előfordult, hogy csendben tették meg az út nagy részét. Együtt, hallgatni is jól tudtak…
Mindig itt találkoztak a kanyar utáni ház előtt. Kedvelték a helyet, a kis házon vidáman mutattak a zöldre festett zsalugáterek. Illett a zöldekkel tele kerthez, és a fehér fakerítéshez. Magukénak érezték, bár ritkán látták nyitott ajtókkal, ablakokkal, eljátszottak képzeletben a gondolattal, milyen is lehetne élni benne.
A vénasszony hosszú heteken át figyelte őket. Késő délutánra soha nem maradt dolga, így évek óta beült az ablak mögé, és onnan bámészkodott kifelé.
Látta hogyan ismerkedtek meg, hogyan szövődik egyre szorosabbá a kapcsolatuk, érezni lehetett a mosolyukból, pillanatnyi kézfogásokból, gyöngéd ölelésekből. Tavasszal figyelt fel rájuk, és kora ősz elején látta meg véletlenül az első csókjukat.
Torkát marta a düh keserű íze, hacsak rájuk gondolt. Bosszúra szomjazott, éhezte a rosszat, ártani akart. Gyűlölte őket, mert összetartoztak.
Amikor egyedül jött valamelyikük, mindig megállt a fűzfa mellett, kis időre megpihent, lehajolt, valamit matatott a földön, aztán továbbsétált a megszokott útvonalon.
A vén banya nem bírta sokáig, egyszer megvárta míg tisztes távolba tűnik az asszony, s kiment megnézni mi az, amit nem láthat az ablakból. Először nem is vette észre, csak hosszas keresgélés után látta meg a szabályos alakba kirakott kavicsokat. Nem bántotta, otthagyta úgy, ahogy találta. Ettől kezdve, minden egyes alkalommal kiment megnézni, változtattak-e a kövek helyzetén.
Pár nap alatt rájött a titok nyitjára. Ha egyedül jöttek, így hagytak apró üzenetet egymásnak. Figyelte őket, és egyre nagyobb sistergő gyűlölettel utálta az arcukon megjelenő mosolyt. Heteken keresztül türtőztette magát, várt a kedvező pillanatra.

Eljött az ősz, de nyarakat megszégyenítő melegek kényeztették még a parti házak lakóit. Az iskolaidő kezdetével megcsappant a hétköznapi nyüzsgés, a délutánok visszakapták simogató csöndjüket.
Előbb a kutyát vette észre, pár lépéssel haladt mögötte az asszony. Már tudta, hogy egyedül lesz, mert egyből a fűzfához lépett a nő. Eligazgatta a köveket, nem időzött sokáig.
A vénasszony gyorsan magára kapta a vállkendőt, sietve lépkedett. Óvatosan nézett ki a kapun, de üres volt a part, nem járt arra senki. Odalépett a kavicsokhoz, és remegve a kárörömtől, szinte kéjjel rugdosta szét őket. Megkönnyebbült. Vérét pezsdítette a gonoszság.
Másnap élvezettel figyelte a férfi arcát, aki értetlenül nézte a földet. Ő is újraigazította a köveket, majd füttyentett a kutyának, és elindultak visszafelé.
Az öregasszony megint kióvatoskodott, és újra szétrugdosta a jeleket, aztán meggondolta magát, és összeszedte mind. Egyetlen kavicsot sem hagyott a helyén. Éjjel nyugtalanul aludt, hajtotta volna az időt, kíváncsi volt a nő arcára, kíváncsi volt rá mit tesz, ha meglátja, nincs üzenet. Szerette volna látni a könnyeit, a gyötrelmét.
Már kora délután odaült az ablak mellé, odavitte a kávéját is. Türelmetlenül várt.
A sütőbe betett egy adag tésztát. Évek óta nem sütött magának, de most úgy érezte, megérdemli.
A nő kicsit később ért a ház elé, a kutya ott ugrált mellette, nem volt itt a játszótársa. Azonnal észrevette, hogy most sincs üzenet. Nem értette. Hiába hajolt le, nem találta a köveket. Mióta megismerte a férfit, ezek az apró figyelmességek tartották a lelket benne. A kedvesen néma üzenetek, amit csak ők ketten érthettek. Fájt a hiányuk. Leült a fűz mellé, hátát nekitámasztotta a fa törzsének, és utat engedett követelődző könnyeinek. Egyedül volt, kisírhatta a bánatát, itt nem láthatta senki.
A fonnyadt vénség egyre nagyobb örömmel nézte, figyelte az asszonyt. Győzött. Csoffadt szájával kéjesen vigyorgott egy ideig, majd mintha valami ősi nyugalom szállta volna meg, el-elpilledt. A másik nő könnyei, az ablakon is átsugárzó, érezhető fájdalma mákonyként hatottak rá, s egyre hosszabb pillanatokra csukódtak le a szemei.

Estére porrá égett egy parti ház. Lassan parázslott, csak később, az ablakok kitörését követően csaptak fel a lángok. Nem tehettek semmit a megmentéséért.
Tűzoltók találtak rá az elszenesedett női testre az ablak előtti fotelban.
Megfeketedett markában kavicsokat szorongatott…

©Sándor Edit: Formátlan lendület – 2019