P. Pálffy Julianna: Pillanatfelvételek

I.

(mondd…)

„Tulajdonképpen csak egy rezdülés,
egy villanás az egész. A pillanat
töredékrésze, amikor megmagyarázhatatlanul
vagy éppen nagyon is logikusan
jut eszembe valamiről egy másik dolog,
vagy valaki…” (ppj)

 
Lázas vagyok, és nyakig beburkolózva fekszem. A gondolataim – talán a magas láz miatt – csigasebességgel követik egymást. Messziről szól a tévé, háttérként funkcionál. Ha elálmosodom, kitűnően tudok aludni rá. Zenés csatornára állítottam, jót tesz a halk duruzsolás. Néha odanézek, ha valami nagyon tetszik.
Először nem is figyelek a szövegre, csak a hangra. Régóta kedvelem az énekest, tud keményen, és tud gyengéden is énekelni. Gyönyörű számai vannak. Ez is az. Szívszorítóan szép a dal, és jó a klip is. A szövege akár banális is lehetne, de mégis másképpen hat így az ágyból, lázas betegen nézve.
A mindennapok sűrűjében nem is gondolná az ember, hogy milyen fontos lehet a szó. Kimondani amit érzünk. Vannak olyan pillanatok amikor elbizonytalanodunk, és csak a kimondott szó hat ránk…, hogy muszáj hallani is.

Félálomban hallom a zenét, dúdolom én is a dallamot magamban, miközben ott bizsereg bennem, vajon eleget mondtam-e, hogy biztosan elmondtam-e a szeretteimnek, szeretem őket…, és vajon mondják-e nekem, amikor szükségem van rá, amikor én szeretném hallani?

Zene: Ronan Keating – If Tomorrow Never Comes

*

II.

(közjáték)

 
Tavaszt ígért a napsütés, ám a fákon ott csillogott a két napja esett hó. A kertben vidáman csiripeltek a madarak, csak ketten veszekedtek a felakasztott szalonnadarabon, a többiek csipegették az etetőbe szórt magvakat. Jó volt hallani a hangjukat, ha becsukta a szemét, pár percig becsaphatta az érzéseit.
Összegömbölyödve ült a kanapén, kapcsolgatta a tévét, de semmi nem kötötte le figyelmét. Az elmúlt hetek vizsgálatai kimerítették, fizikailag legalább olyan fáradt volt, mint lelkileg. Borzongott. Fázósan húzta magára a másik takarót is.
Csak az olvasás és az írás kapcsolta ki teljesen, ilyenkor nem hallott, és nem látott maga körül senkit, és semmit. „Áthatolhatatlan burok van körülötted” – mondták neki nem is egyszer.
Most ez sem segített, kezdte lehúzni a minden mindegy gondolata. Tudta, ha lemerül a legaljára, ott várja a legkomiszabb semmi érzése, ami az értelmével ellentétben nem a súlytalan lebegés állapotát ígéri. Nem akart lemerülni. A didergés sem akart múlni, lassan minden porcikája reszketett.
Kikapcsolta a tévét, de így túl nagy lett a csend. Előkereste a kedvenc CD-jét, betette a lejátszóba. Egyedül volt otthon, megtehette, hogy a még kibírható leghangosabbra állítva a hangerőt, kis basszust keverve hozzá, a hangzásba a falak is beleremegjenek. Már számtalanszor kipróbálta, kint alig hallatszott –, jól zártak az ajtók, ablakok –, csak bent dübörgött a lárma minden mást semlegesítve.
Gyorsan levetkőzött, beállt a zuhany alá. A fejében tombolt a zene, a testét majdnem forró vízzel bombázta. Lassan engedett ki a reszketés, helyét átvette a zabolátlan harag.
Öklével csapott a csempére, de nem érezte a fájdalmat. Zuhogott rá a víz, és ő egyre dühödtebben ütötte a falat. Az ütésekben benne volt minden. A megmagyarázhatatlan, a fájdalom, a félelmek, a megváltoztathatatlan, és a tehetetlenség. A magának ki nem mondott igazságok, és a jótékony hiszékenység puha burkába csomagolt hazugságok. A miértekre nem kapott válaszok. Nem a felfogóképességével volt baj, amit tudnia kellett, már régóta tudta, csak a szívében nem talált visszhangot rá.
A zubogó víz lassan-lassan megnyugtatta, csillapodott a düh is benne, a fékezhetetlen haragot felváltották a könnyek, csendesen sírni kezdett. Míg a könnyei láthatatlanok maradtak a forró zuhany alatt, a csempén pirosan elfutó patakok fájdalmas mementóként emlékezték az ökle nyomát…

Zene: Bryan Adams – Pleasa Forgive Me

*

Pillanatfelvétel

(álomban a tündérek is meghalhatnak)

Napok óta tart a fülledt meleg, még a nyitott ablakok sem enyhítik a hálószoba levegőjét. Ha nem süt a nap, akkor bőven hull az égi áldás, az utak mentét kísérő árkokat sebes patakokká változtatva. A sűrű esőben széttöredezett színek bújócskáznak, hogy később, az eső és a napsütés határán, szivárványszínből építsenek hidat az égre.
Rossz álomból ébredtem. Előző este már jelezte a szívem, hogy nem tetszik neki az időjárás, de nem figyeltem rá. A ketyegőm azonban konokabb volt, megleckéztetett. A gyógyszeres spray ugyan pillanatok alatt hatott, enyhült a fájdalom, de a nyugtalanságom nem múlt el. Nehezen aludtam vissza, és megint az elhagyott álomban találtam magam.
 Egy szobor tenyerében apró lányka – talán tündér –  ült, és beszélt hozzá. (nem hallottam a szavakat, mégis tudtam, hogy búcsúzkodik) Láttam a könnyeit, s az én szívemet is szorította a bánat. A szobor néma maradt, nem adta jelét, hogy értené, hogy válaszolni akarna rá. Ahogy fogytak a szavak és a könnyek, úgy halványult egyre jobban a lányka alakja. Már alig látszott, amikor hirtelen apró, hófehér gyöngyökké változott, és lassan kifolyt a mozdulatlan szobor tenyeréből. Örökre elveszett… 

 Tudom, nincsenek véletlenek, az álmok visszatükrözik az ébrenlét történéseit élményeit, szomorúságát, az álmok nem hazudnak.

…hisz’ nem is olyan régen
gyöngy voltam én is,
egy kővé dermedt szobor
nyitott tenyerében…

Zene: Lady Gaga – I’ ll Never Love Again

©Sarolta Gyoker: Álom

2 hozzászólás

  1. Lenyügöző írások! Köszönöm, hogy ismerhetlek és örömmel olvasom írásaidat!

    1. Köszönöm szépen!

Comments are closed.