Pethes Mária: eróziók

esőtől megrepedt cseresznyékben
a kibomló hús friss vére
testeden számtalan hajszálér
amikből új arcot szőhetsz magadnak
te a vadság és szelídség változója
kertedbe szivároghatsz
a talaj eróziójaként érkező jégeső

apró örömeid lemeztelenednek
gyöngéden gondolsz elhagyott szobámra
börtönt építesz magadnak
s azt mondod kezedben tartod az életed

majdnem-teljességben mit kezdesz a kérdéssel
amire nem felelek benned mit kezdesz
a várakozás hálójával amiből kisiklanak az álmok
mit kezdesz a cirkáló felhőkkel
amik iszonyú éhségükben felfalják a napot
mit kezdesz az ablaküveghez koccanó
szerelmes szavakkal a talánigazvolt-tal
hajnalok halvány hálózataival a földdel
aminek ütőerében jázmin illatom lüktet
mit kezdesz a haszontalan tenger-napokkal
a jégbe hűtött szerelem bájitalával
a táj szélesvásznú premier-plánjával
a csöndben visszavonuló jelenlétemmel

távolodás és visszatérés előtt
még egyszer felöltöd az alkalom arcát
de mit kezdesz az öregedés kezdetével
hasadon a bánat-hájjal
viszonyunk visszhangjával
amiben a semmi is valami még
és mit kezdesz hosszabbodó nappalaiddal
rövidülő éjszakáiddal amikben nem tudod
eldönteni hogy eget-verő hiányom
vagy utánam epekedő vágyad nagyobb

már nem akarom tudni mi történik a bolygóval
ahol érvénytelenítettük az évszámokat
érezhetően más nyelvi szerkezetekben élek
utalások és refrének bűvös rendszerében
csak arra kérlek ne beszélj a rózsáknak az elmúlásról