Pethes Mária: karanTÉT

vállamra nehezedik
a bezárt ajtó némasága
csupán valami halk hang
vergődik a keretfában

*
húsunkat marcangolja a vágy
hogy egyszer kijutunk zárkáinkból
vagyunk a tavasz zöld árbócrúdján
megfeszítettek nézzük ahogy
a világ szájából szivárog a kór

*

közönyösen ásít az égbolt
nem támaszkodik meg rajta
a harangszó pedig sok
lélekért kellene bongania

*

csillagok kórusa
himnuszt énekel
a feltámadásról
bukj föl a mélyből
adj jelet szeretet

*
annyira szeret hogy
sosem szólít a nevemen
nem akarja átadni
az elmúlásnak

szívembe száműzlek
hogy hazára lelj
ahol megszülethetsz
és megtanulsz
emberül beszélni

*
egyedül téged ismerlek
százszor átúsztam
szemed kék tengerét

*
álmodj bennem
hiányod ne legyen
sebhely sóhajom falán

*
árnyékod gyökértelen
röpülni képtelen
ha mégis megpróbálja
a madarak visszahozzák
hogy szerelmes éjszakánk
bíbor lepedője legyen

*
fák ág-szobáiban a cinkék
azt dalolják örüljön aki él
népesítse be virágokkal
a szelíd dombokat senki se
szokja meg a magányt
madarak tartják bennünk
a lelket amikor hitünkben
bealkonyodik a remény

*
gyűrött kép fekszel
mint viharvert tájon
átszökellnek rajtad
cingár forgószelek
magukhoz szorítják
árnyékod nagyra nő
a könnycseppemben

*
álmomban gyümölcsfát ültetek
nem kérdezem
ehetek-e majd gyümölcséből

*
minden reggel felrázom
az ágyneműt kiszellőztetek
aztán bevetem az ágyat
minek Mama
úgy sem mehet senki hozzád
a magam örömére Kicsikém
megmosom az arcom fogam
megfésülködöm csinosan
felöltözködöm leheletnyit sminkelek
minek Mama
úgysem mehetsz sehová
a magam örömére Csillagom

©Csikós György – Nebuló