Pethes Mária: labirintus

minden ébredés feltámadás
a hajnal kisimítja az álmok
gyűrött lepedőjét

fölmagzik a szerelem virága
a tér megvilágosodik száz éve
hallgatják a védett fasorban
a fák a kezdetek szimfóniáját

valami melankólia panaszkodik
a tücsökzenében közénk zuhan
egy józan pillanat mi már
nem tudunk meghalni
bőrünkön a bűntelenség bélyegével

nem írunk sétáinkkal történelmet
az utcának nem rezzenünk össze
a gyalogátkelőnél ha ránk dudál
az éber valóság

nincs közös múltunk és jövőnk
csupán múlékony jelenünk van
és lázadó vérünkben lüktető
vágy mégis száműzlek sorsom
labirintusából

éjjel minden madár torkában egy
magyar népdal alszik a zápor
cinkosa az árnyék nem engedi
hogy a fűről fölszáradjanak
a csillagtörmelékek a Tó meztelen
arcod keresi a feledésnek

*Első közlés