Pethes Mária versei

imádság a költőkért

egy kérdés dübörög az éjszakában:
vajon hány sohatöbbé-t bír elviselni
a várakozás? porfelhőből font glóriát
hoz egy angyal, de beüti szárnyát
a fal kiszögelésébe.

szeretet sziget a kert, nehezen
vesz lélegzetet a tömény télszagban.
mikor olvad ki a remény virradata?
sötétben tapogatózik az ima:

uram, védd meg létfontosságú
dolgainkat: őseink nevét és álmukat,
hogy valóra válthassuk mindazt,
amire nem adtál nekik elég időt.
oltalmazd a fák között a mesteri
mutatvány: egy levél levitál.

védd meg szókincsünket,
hogy választékosan beszélhessünk
a szerelem áradásáról,
ami a legváratlanabb pillanatban
akad el valami azonosítatlan
hordalékban, mint zúgó patak.

pártfogold, uram az egyszervolt
szöveghűségét, hogy a gondjainkra
bízott szavakkal – az írás magasiskoláját
elsajátítva – rögzíthessük a legendákat.

óvj meg minket az önhittségtől,
hogy a szótagszámok ne téríthessenek
el bennünket az igazság elmondásától,
és ne elégedjünk meg azzal, hogy
lázban égő homlokára tegyük hűsítő
borogatásként a tenyerünket.

védd meg az idegennyelvre
lefordíthatatlan testbeszédünket,
hitünket, hogy fohászainkat
ne gyengíthesse a légkörben
lebegő brutalitás.

vigyázd szép édesanyanyelvünket
a vírusként terjedő rövidítésektől,
hogy érthetően emelhessünk szót
a történelmi ismétlődésekből
elszabadult korszak önzése ellen.

*

micsoda napszakok

micsoda hajnal ez Uram
megint tócsába fagyott üzenet
ima végéről lemaradt ámen
vagyok

a világ egy elfelejtett szóba
takaródzik jegyzetelek hogy
fennmaradjon szavaimra nézek
olyanok mint a macskának fogott
snecik a vízzel teli vödörben

magánhangzók emlékezetében
földuzzad a szó kiválasztja
az idő megméri vele a testek
és lelkek közötti távolságot

megkezdődik az ég tornácán
a reggel hazug mozdulatlanság
öleli a reményt rejts el engem
tiszta tekintetedben uram

micsoda csendet vasalgat a táj
nemtörődömség a gyűrődésekben
a parkőr botjára szúrt szemét
fekete sárkány-zsák kitátott
szájába kerül

a dél elillan mint odakozmált étel
szaga elveszi az étvágyamat
becsap a délután is homály csilingel
de a régmúltból érkező szél hibáimat
sorolja és az úszószigetek közötti
szabad víz felé terel

az alkony szép tavaszom ölelésébe
gömbölyödik a városban tovább
kóborol a csend és éhes rókák
tekintetében szikrázik álmaimat
igénylik az elveszett lelkek

hirtelen zuhan a nap a Tóba
kavicsot dobok utána a víz által
keltett mandalába örvénylik
tükörképem szemhéjam alatt
húzza meg magát a fény

fekete szárnyát teríti a tájra
az este feltámadást vár az éjszaka
átkozott hideg van tájolóját vesztett
madár röpte ventilátoroz

1 hozzászólás

  1. “az alkony szép tavaszom ölelésébe
    gömbölyödik a városban tovább
    kóborol a csend és éhes rókák
    tekintetében szikrázik” Lélekérintő képsorok… 🙂 Szívből gratulálok itt is! 🙂

Comments are closed.