Pygmalion – idegen szobor
Az vagy, ami.
Szobor – félig kész mű,
de látom, hogy élsz.
Mozdulni látlak.
Nézem azt, ami vagy,
a melled, az arcod.
Érintenélek, és,
miközben megnyílsz,
eltűnik szobor-magad.
Idegen szobor,
mégis ismerős, olyan,
miként öröktől fogva.
Nem tudom, érzem-e
majd, hogy élsz, valóban.
Nem tudom.
Mintha már ölelnélek.
Mintha érezném nyakadon
az életet adó ér lüktetését.
Pygmalion panasza
Akárha nyakadon az ér
lüktetése,
benned a mozdulat, aztán meg –
aztán mégse.
Így pulzál közöttünk minden,
hullámokon
tenger áramlik – közeledem,
távolodom.
Ha a szobor életre kel,
s mozdulatlan
mégis, álomból ébred megint
a szavakban,
úgy játszik nyakadon az ér
lüktetése:
benned az akarat, aztán meg –
aztán mégse.
Ha
(Pygmalion mondja)
Ha félbehagytak is,
akkor is akarlak.
Félig kész szobortested
érintésére vágyom.
Ha vesztes valaki a teremtésben,
mindenképp bűn nélkül való az,
aki félbehagyottan, szomorúan,
mégis tisztán teljességre vágyik,
aki hiányos önmagát
valaki másban megtalálja.
Ha félbehagytak is,
épp ezért akarlak.
Megnyíló szobortested
érintésére vágyom.