Pfeifer Erzsébet: Sövény

A sövény még alig-alig éledezik itt a lakótelepen, van belőle kettő is ablakaim alatt, kétféle.

Peti viszont nem törődik a sövény jelenlegi állapotával, bezörög a konyhaablakon. Merthogy ő most jött sövényt nyírni. Csak úgy.
Elvégre tavaly is ő nyírta.
Már éppen kezdeném mondani, hogy most még nem kell, de a szeme megbénít.
Sápadt, Éhes. Kéne némi pénz is.
Nálam nincs ingyenebéd.
Elküldöm a boltba.
Összegereblyéztetem vele a sövény körüli leveleket..
Dolgozzon a betyárja!
Eszik. Magára hagyom. Még visszaszólok: ne kíméld a kolbászt , a fiam a te korodban fölfalta volna a a hűtőt is.
Bólint. Helyes meglátás.
Kezébe nyomok egy kétezrest. Nem sok. De több a semminél.

Imike jut eszembe, a kis cigánygyerek. Naponta segítette hazavinni a táskámat. Ő soha nem ette meg az elérakott kolbászt, kenyeret. Be kellett csomagolnom, vitte a ház előtti második bokorig. Ott osztozott Illéssel, az öccsével.
Gólyahírrel, barkával, vadvirággal volt tele akkoriban a bejárati ajtóm.
Rég volt. Illés is meghalt már.

Lackót 7 éves korában kaparintottam körmeim közé. Vad volt, akár a kiscsikók.. Aztán olvasni kezdett mindent, ami betűből állt. Mosogatóflakon címkéjét, csokipapíron a jeleket.
Más iskolába kerültem. Egyszer visszamentem, Lackó éppen a folyosón állt.
Megindult, röpült, nem szólt, csak odabújt hozzám és csodálatos barna szemei ragyogtak.
Lackó akkor már az iskola réme volt, kezelhetetlen. .Csikókora eltűnt. Vaddisznóvá változott. Állítólag.

Most, így húsvét tájt szégyenlem magam. Templomot már rég láttam. Bűneim bocsánatáért rég esdekeltem. Tán már a miatyánkot sem ismerem szó szerint.
De hiszem, hogy egyszer én is bűnbocsánatot nyerek. Ha nem is az úr által.

*Első közlés