Radnai István: Egy korsó két kísérővel

Gyakran megfordultam a téren, ahol egy időben a kedvenc padomon üldögéltem. Most éppen egy hajléktalan foglalta el a nyári hónapokra. Kétlem, hogy a kilátás vonzotta volna, habár a padról odalátni a környék törzskocsmájára. Nem jártam ott már régen, hiszen volt, aki inni adjon.
De nem ez az érdekes, csak a kedvenc padomról akartam megemlékezni.
Málcsi bólogatott, bár lehet, hogy csak szórakozottságból. A szomszéd fenyőfáján lakók rigók éktelen lármával próbálták elűzni az odatévedt csókát, aki később maga is hallatta a hangját.
Kocsmai hangulat gondoltam. Málcsi nyilvánvalóan a rigókat féltette, másképpen értékelte a csetepatét.

A boltba mentem, de mellette új tulajdonossal nyílt meg a kocsma, a törzsvendégek megelégedésére. Az igényeseknek márkás röviditalokat is felszolgáltak. Ezúttal valódi márkás italokat.
Mielőtt beléptem volna a boltba, valaki rám köszönt. Nem ismertem a toprongyos alakot. Amikor a nevemen szólított, jobban megnéztem és megértettem, miért nem ismertem rá. Dülöngélt, torzonborz volt és fogatlan. Bemutatkozott, hogy ő volt az élüzem könyvelője. Valamikor én is ott dolgoztam, de az Öreggel nem találkoztam. Pedig minden május elseje előtt meglátogatta cellatársát, az igazgatót.
A könyvelő elmesélte, miért csúszott le ennyire. Persze, nem ezekkel a szavakkal.
– Kirúgtak.
Emlékeztem valami kommunista szombatokra, amelyekre a rákövetkező hétfőn panaszkodott nekem, aki nem dőltem be. Vidéken lakom, hárítottam el, hogy felkerüljek a listára.
Mindig nagy dumája volt. Ezúttal nem ő volt a pozitív hős. Elmesélte, hogy a novemberi áztató esőben kukoricát törtek. A parasztok otthon, a kemencesutban vagy a radiátor mellé húzódva pihentek. Egyedül a nagybajszú csősz volt jelen. Kalapban, viharkabátban. A botjával mutogatott, hová menjenek és merre van a pótkocsi, amelyre rakodni kell. Éhesek, szomjasak, sárosak voltak. A főraktáros körbeküldte a laposüveget.
– Tudod, az, aki lement gyufáért és három nap múlva cipőstül ébredt az ágyon.
Nem tudtam, nem szoktam gyufáért lemenni.
Már leesett a hó, eljött a leltározás ideje. Semmi sem tehette volna alkalmasabbá az időt kommunista szombat megtartására. Könyvelő barátunk aktív közösségi ember lehetett és tagjelölt. Annál is inkább igyekezet, mivel a főkönyvelő nyugdíjba készült.
– Mindenki kapott egy ecsetet és egy doboz festéket. A röpködő mínuszokban foghattuk a drótot, amelyen a festékes doboz lógott. Nekem kék festék jutott.
Itt a kolléga elhallgatott. Biztosan azt várta, hogy megkérdezzem, miért nem a pirosat választotta.
– Először két kék csíkot kellett a rúdacélra festenem, egymástól nagyjából öt centire. Aztán jött az üzletkötő, egy ötvenéves asszonyság, irhabundában és a két kék csík közé festett egy pirosat, egyúttal a bundájára is vagy kettőt.
Aztán odébb mentünk. Három piros csík rendelkezett a raktáros, minden rúdra három. Utána én húzok e kéket, hogy ne legyen egyhangú.
Sóhajtott
– A tisztító nem vállalta a télikabátomat.
Vártam a folytatást. Ehelyett meghívott egy korsó sörre, kísérőnek hozott egy-egy unikumot.
– Miért rúgtak ki? És mikor?
– Mire a vizsgálat lezárult, te már nem dolgoztál ott a gyárban. Meg volt a leltár és némi többletet mutatott. Sebaj!
– Szerintem a többlet mindig gyanús…
– Az volt, de a főkönyvelő aláírta és elment nyugdíjba. Aztán két hónap múlva bejött a jutalomért és aláírta a mérleget. Én meg túlórázhattam egyedül. De nem erről akartam beszélni – mondta és rendelt még két unikumot.
– Ez a rundó az enyém – mondtam a pincérnek, aki legyintett.
– Hozzáírom a többihez.
– Egy szép nyári napon rendőrök vártak a kapuban. Egyenruhások voltak. Az irodában már kávézott egy civil ruhás nyomozó.
– Na, hogy is volt az a kommunista szombat tavaly decemberben?
Körülnéztem, de a vezér – előléptették november hetedikén – nem volt sehol. Még egyszer nekem szegezte a kérdést, a titkárnő lázasan mosogatott. Kínálta a barackpálinkát is, de a nyomozó intett a kezével.
– Éreztem, hogy valamiért én vagyok a felelős – folytatta az egykori könyvelő.
– Most mit csinálsz? – kérdeztem tapintatlanul.
– Szenet lapátolok. De a történetnek nincs vége. Fülledt nyári éjszakák voltak akkoriban. Én sem tudtam aludni. Később megtudtam, hogy a raktári anyagkönyvelő sem, aki felhívta a rendőrkapitányságot…
– És? – sürgettem, mivel a Tövis utcában delet harangoztak.
– Az ügyész mesélte a tárgyalás után, hogy az anyagkönyvelő valamikor a raktáros szeretője volt. Szakítottak, ezért kitálalt. A raktárost bilincsben hozták be a tárgyalóterembe. Kiderült, hogy vastag priusza van.
– Kecskére bízták a káposztát…
– Engem felelősségre vontak, mint bűnsegédet. Meghamisítottam az acélminőséget. Rozsdamentes nemesacél-jelzést festettem a rozsdás rudakra! Én. Persze, hogy én festettem. Kommunista szombat volt, a raktáros csak dirigált. Azt tettem, amit mondott.
– És ezért kirúgtak?
– Meghamisítottam a mérleget. Ez volt a vád.
Így már értettem, hogy a torzonborz alaknak, miért olyan fekete a képe, mintha söréttel lőttek volna bele az arcába. A szénpor nehezen mosható le. Beleeszi magát az ember bőrébe.
Málcsi, aki szó nélkül hallgatta végig a történetet, összeszidott.
– Tudhatnád, hogy pont délben tálalom a levest. Már kihűlt a rántott hús is. Megint elfelejtetted a születésnapomat.