Rusvay Balázs: A négy madár balladája

Az egy éjszakát kínok közt megélve,
a varkocsát használva vánkosul,
aludt Anyánk – horkolt Ügyek, a férje –
mikor a Sólyom szárnya ráborult,
hogy álmot lásson, ködszaggató hajnalt,
örökkön termő, délceg égi fát.
Kilenc Hold telt, s Ő vajúdó haraggal
nevezte el az álmáról fiát.

Az ifjú vajda vézna kis kezéről
a pecsétgyűrűt szolga tépte le.
És holló jött az Isten kegyelméből,
s az Égi Trónig felrepült vele.
És nem titok, hogy csodájára jártak
a mennyet őrző kardos angyalok:
hollócsőrből a megszentelt varázslat
utat mutatva Nándorig ragyog.

A sziklára, mely bakot tart az égnek,
s keblén feszül az ősi óceán,
aranygallyakból ácsolt büszke fészket,
s fiat nevelt a fehér pelikán.
Ha szenvedett is, húsával táplálta,
s a holt fiókát vérrel kente meg,
hogy ne igézze ördögasszony átka,
hogy így fakasszon gyászból életet.

A gólyák útján szökve messzi délnek
(Aradon, Pesten álltak már a fák…)
a vad határon könnyező legények,
nyomukban hóhér, cári porkoláb.
A gólya szólt, és hallgattak szavára:
„Hiába űz el céda mostoha,
szárnyaimban az Új Tavasz varázsa:
Fiúk, mi együtt indulunk haza.”

 

*Ez a vers a Litera-Túra Kiadó, Gondolatrajzok – 2019 antológia verspályázatán harmadik díjas lett.