Rusvay Balázs: A pofázós-ballada

(Fellebbezésem margójára)

Ha Teng a lélek éjről éjre,
ha minden ébredés csoda,
ha holt hitek hazug reménye
nem mar sebet belé soha,
úgy szabad lesz a Loges fia.
Ki én volnék az ég alatt:
egy hárompontos, csúf hiba.
De pofámon nem lesz lakat.

Én üvöltök a börtönökből,
én gyóntatom a véneket.
S az ifjúságra feldörömböl
egy ki nem rakott ékezet.
Hát hallgass részeg éneket,
hol halálhörgés sem maradt!
Míg démonokkal szelfizek,
a pofámon nem lesz lakat.

Hiába súgja gyáva szolga:
a csönd az úr, a nagy titok,
hiába rúgnak átkozódva
a szürke kis csinovnyikok,
hallgatni én már nem tudok.
Így szájalok hetet-havat,
s ha fogy szavam, hát ordítok,
de pofámon nem lesz lakat.

A poklok ormán láb lógatva
mesélek ócska vicceket,
vagy angyalokba kapaszkodva
becézem Őt, ki így szeret.
És csengőkkel csilingelek,
ha váradban dögvész dagad,
mi patkányokkal incseleg,
s a pofámon nem lesz lakat.

Egy árok partján földbe ásnak,
mint rothadó szamárdögöt,
és bevarrják büdös pofámat,
mi akkor, ott is hőbörög.
De néhány éjbe öltözött
szavam talán majd itt ragad,
s ha suttogod, üvöltözöd,
a pofámon nem lesz lakat