Rusvay Balázs: A szép fegyverkovácsné panasza vénségében

Csincses lányként sem álmodtam lovakról,
se hercegről, ki lóháton szökell:
hát el se jött, ki rózsaszirmokat szór,
ki vaskezével mennyekig ölel.
A részeges, vad Cayeux lett a mátkám,
szerettem őt, ahogy csak nő imád.
Ha ütlegelt, sorsáért bosszút állván,
csodáltam én, és ittam borszagát.

Harminc se múlt, s a mája lángra lobbant,
bozontos száján ömlött rám a vér.
Hogy ott pihent csikk marta két karomban,
oly tiszta volt – piéta-hófehér…
A négy kölök visított készakarva,
morgott a pap, hogy ingyé’ nem temet:
egy kopjafáért várt az utca sarka,
hogy földbe ássam hideg szívemet.

Az úri nép csak hátulról kívánta,
a zsákhordónak elég volt a szám,
s én girhesedtem lassan csont soványra:
tisztes hölgyből – a tetves utcalány.
És átkot szórtak rám a régi házban,
apám egy csökkel vágott homlokon,
ügyvéd fiam csak úgy köpött utánam,
s a Holtak Háza lett az otthonom.

A kopjafára rázuhant a Szent Ég,
s a név se látszik többé már talán.
A hűlt barátok virággal se lepték,
de Cayeux hantján nem terem csalán!
Koszos tenyérrel simítom a földet,
alatta alszol, Drága Kedvesem!
Csak egy pofont, hogy végre megdögöljek!
Rohadjon eggyé szíveddel szívem!

Dalolhatnék a fonnyadó csöcsömről,
hogyan száradt ki lábaim köze,
s a bőr alatt a csontom úgy csörömpöl,
miként a poklok hét nagy ördöge.
De mindhiába, úgysem értenéd meg,
– szívedben élő szerelmed zokog –
hogy így ér véget egyszer minden ének,
hogy nem leszünk már többé boldogok.

*Első közlés

©Bögös András -A nehezen újjáépülő Diósgyőri vár