Rusvay Balázs: A végtelen út balladája

Nem volt sanszom a röpke búcsúcsókra,
Anyám, Te úgyse ismersz rám, szegény.
A macskakő a szívemig dobolta,
hogy más kelt útra, más indult, nem én.
Egy lépés volt, hogy elfogytak a házak,
a templom és a címeres lebuj,
a kocsmák aznap rám hiába vártak:
Emlékük rongyos, nyűtt cipőmre hull.

A hátam mögött ordasként osonva
a vén halál egy véreset köpött,
hogy úgy kerüljön herceg, vézna szolga,
mint én kerültem szentet, ördögöt.
Csak börtön volt a zöld mező előttem,
hol más utas vidáman bandukolt,
a varjak népe silbakolt fölöttem,
míg telt, fogyott az isten arcú hold.

A völgyek, hágók reszketeg tanyái
magukra húztak lombot és avart,
s én röstelltem a paraszttól tarhálni,
ki görbe bottal úgyis elzavart.
A városokban utcán énekeltem,
a szeplős lány egy kancsó bort hozott.
Hogy átölelt, én hajnalig szerettem,
de kelt a nap, s ő messze átkozott.

Az éji erdőn rémektől futottam,
minden bokorban porkoláb lapult.
Tán jobb lett volna elrohadni holtan,
de vert a szív, és várva várt az út.
Lopva léptem a bűzös ingoványban,
csak engem gúnyolt Szent Elmo tüze.
Én jártam ott, hol sötét és halál van,
hol mit sem ér egy koldus esküje.

Úgy is volt, hogy a véletlennek hála,
két karom egy asszonyt ágyba vitt,
s ha lángra lobbant minden porcikája,
én meghallgattam lázas álmait.
De reggel már egy vén dió tövében
nyakamba dőlt a másnapos világ,
és szomjan, étlen ott elüldögéltem,
míg szólt az út, s én indultam tovább.

A Nagy Folyón át, csónakorrban ülve,
ha vízbe ért a korhadó lapát,
ezüst-szemem a révészt elkerülte,
és vacogtam, mi várhat odaát.
De nem volt menny, sok, büszke szép kerubbal,
sem kénköves bűz, lángok és korom,
csak szemközt álltam újra minden úttal,
s én megkötöttem ócska bocskorom.

*Első közlés