Rusvay Balázs: Apró képek balladája

Egy bukott diák hiányos ismeretei

Ismerem a betűvetést,
én ismerem a számokat.
Sejtem, mitől éles a kés:
nem lenne, csak egy mozdulat,
hogy elmetsszem a torkodat.
És meg is tenném. Istenem,
nyirkos kezekkel fojtogat,
hogy önmagam sem ismerem.

Ismerem a bort, a kocsmát,
a könnyű, céda lányokat.
Ismerek én minden utcát,
hol sok úr köztük válogat.
És láttam furcsa álmokat
hányásban, szarban, részegen
a csillagpitykés ég alatt.
Csak önmagam nem ismerem.

Ismerem a csapásokat,
ahol disznók sosem járnak.
Tudom, tíz a parancsolat,
ismerek zsiványtanyákat,
puccos villát, szegényházat.
És megfagyni a flaszteren
láttam csonka, vén bakákat.
Csak önmagam nem ismerem.

Ismerem a gyógyszereket,
melyik pezsdít, melyik altat.
Jártam ott, hol nincs szeretet:
Ínség szült hazug hatalmat.
Szabadságnak vér az abrak…
Tudom, ki hív, ki ír nekem,
hol ülnek tort s lakodalmat.
Csak önmagam nem ismerem.

Ismerek pár méltóságot,
kinek vízből van az ágya,
s ki után varjú se károg,
azt küldik ők kínhalálba.
Ily sors vár minden betyárra,
ez nem lesz másképp sohasem,
imám visszahull a sárba,
s még önmagam sem ismerem.

Tudom, jobb, ha úgy néznek rám,
mint hülyére, vén bolondra.
Te is vágod ezt a cselt, már
Attila is megjátszotta.
Mert ha nem figyel a kobra,
a kis patkányok boldogok,
s gyűjtögetnek csúf napokra.
Tán én is csak patkány vagyok?

Mindegy. Messze kalandoztam.
Ismerem a betűvetést…
Bár fürödnék drága borban,
s volna pénzem, nem is kevés!
Elinnám az eszemet, és
nem fájna többé, higgy nekem,
a kegyetlen felismerés,
hogy önmagam sem ismerem!

 

*Első közlés