Rusvay Balázs: Ballada a pipacsról és a szélről

A poklos asszony virágoskertjében,
mit légióként felvert már a gaz,
ott járt a szél, hogy Istenről regéljen
egy balladát, mi vén, de szent igaz.
Hallgatta őt a bimbónyi pipacs,
hogy mint dalol e délről jött legény.
S lelkéhez ért a tomboló tavasz
a zöld gumónak óvó rejtekén,

hogy szerelmesen szélkarjába vonja:
„Kalandra fel, te csalfa kisleány!”
Zöld még az ing, de piros már a szoknya,
mi szégyenpír volt akkor még talán.
S egy angyal léptű, furcsa éjszakán
virágba gyúlt a tünde kis ledér.
Bókolt előtte kóró, vadcsalán
és mind a gaz, ki megváltást remél.

A poklos asszony virágoskertjében,
hol úrnő lett a vérveres pipacs,
ott járt a szél az ördögök körében,
de gyászdalában nem volt már vigasz.
„Mondd, hol maradt a lenge, szép tavasz!
Halál kaszál a kincses álmokon,
és hátadon ül négy sötét lovas.
Ismerj fel engem, kérlek, irgalom!”

És ráüvöltött észak prófétája.
Hogy reszketett a semmi kis virág!
Az éke mind sziromként hullt a sárba.
(Röhögve bújt a vézna szarkaláb.)
És villámfénynél látta önmagát,
egy esőcseppben talpig meztelen.
S a szél kajánul szórta illatát,
mit nem szagol már soha senki sem.

*Ez a vers, a Litera-Túra Kiadó: Kigondolt kabát tavaszi antológia 2020 – pályázatának okleveles alkotása.