Savanyó Rebeka versei

Savanyó Rebeka

Savanyó Rebekának hívnak. 2000. március 10-én, Szombathelyen születtem. Vépen élek. Jelenleg a Premontrei Rendi Szent Norbert Gimnáziumban tanulok, Szombathelyen. 11. osztályos vagyok. Nagyon szeretem az állatokat, a természetet, mások fájdalmán segíteni. Rengeteget olvasok, főleg filozófia tartalmú könyveket. Kis korom óta a rajzolással foglalkozom, majd ezt követően elkezdtem énekelni, és verseket, novellákat, prózákat írni. Minden vágyam, hogy egyszer saját verskötetem legyen. Ezeket nem csak hobbiként csinálom, elmondhatom, hogy teljes életem részévé váltak. Mikor alkotok, akkor vagyok igazán önmagam. S megtapasztaltam, hogy az élet minden korban virágos mező.

*

Szeress

Megvadultan szeress, mintha levegőd rajtam múlna.
Hiányod ravasz s gonosz kis ördögként száll meg, aztán pokolra juttat.
Magamba burkolózom nincs menekvés, az érzés széttép, mint vad az áldozatát.
Bánatomban utánad vágyom, kutatlak s előttem vagy tükörkép.
Forog velem a föld az élet,mint gyémántgömbben a szikrázó fény, ami szerte ágazik s nehéz minden, ami körülöttem folyik.
Ments meg, szeress,ahogy anya a gyermekét. ölj vagy csókolj mindhalálig.

Illusztráció: Savanyó Rebeka

*

Ólomkatona

Lehetek-e én valaha ólomkatona?
Aki nem törik össze s nem hever szilánkjaiban. Lakatlan sziget vagyok idebent, ha nem vagy velem.
A létben szenvedek, s a mámorban repdesek, mint pillangóvá vált hernyó, szárnyra lendül.
Nélküled az élet elnyel, mint hajót a háborgó óceán. Hisz benned rejtőzik a hadititok.
Mondd, meddig bujkálsz előlem?
Ellenséges ez az érzés
Az egész csak színjáték?
De Egyszer lehull a lepel.
Mindig látok az út végén egy árnyékot.
Tán te lehetsz…?
Lépj a nyomomba
Indulj meg felém, sződd körém hálódat, mint egy pók. S ejtsél zsákmányul, mérgezz meg a vággyal, hogy a vérem pezsegjen, mint az izzó fáklya.

Illusztráció: Savanyó Rebeka

*

Képzelet

Előbújok a színfalak mögül.
Valóra válnak a valótlanok, mint a vakmerő álmok.
Csak a szárnyaimban bízom, mikor a szakadék élén tipródom, mintha valaki lökdösne a mélybe, ahol a láva fortyog a sötétségben.
Angyal vagyok, apró porszem a gomolygó füstben, s a pillanatban, amely hamar elillan.
Légörvényként tér vissza mindig a jó, ez olyan szellemekkel suttogó.
S felhólyagzó könnyeim buborékokként szállnak szanaszét a vak világba.