Seres Rebeka: Almafa

Emlékszem arra a napsütéses délutánra. Nagymamánál voltam, a kertben ücsörögtem. Imádtam ott lenni. A cseresznyefa alatt ültem egy kisszéken, ami az én hétéves méretemnek volt tervezve, ez volt az egyedüli, amiről nem lógott le a lábam és a talpam rásimult a dús pázsitra. Mindig mezítláb voltam. Hiába könyörgött Nagymama, sose volt rajtam két percnél tovább a cipőm. Imádtam megérinteni a lábujjaimmal a földet, a füvet, a homokot és a követ. Ilyenkor úgy éreztem, kapcsolatba kerültem a természettel, a részévé váltam és ő is az én részemmé. Mindig koszos voltam. De soha nem bántam. Nagymama annál inkább, minden este úgy kellett lesikálnia rólam azt a több rétegnyi koszt, amit felhalmoztam naphosszat. Kicsit háborgott, de láttam a szeme sarkában, hogy tetszik neki, hogy ilyen szervesen kötődöm a természethez és az ő kertjéhez. Nem volt ám nagy terület, az ember hamar körbe tudta járni, számomra mégis egy egészen más világ volt. Bármerre néztem növényeket láttam, zöldségeket és gyümölcsöket, babot, paradicsomot, epret, szőlőt, málnát, almát,… Mindig lelegeltem a kapu melletti bokrokat, imádtam az ott burjánzó ribizlit! Kicsit keserű volt, de én éppen ezt szerettem benne. Nagymama ezért hívott mindig kiskecskének, azt mondta, ahova betévedek, ott nem marad semmi ehető. Ennek ellenére vékonyka fiú voltam, magam sem tudom hogyan.

Azon a tavaszi délutánon, amikor a cseresznyefa árnyékában ültem, Nagymamát figyeltem, ahogyan ásóval és néhány magokkal teli zacskóval felém tart. Felpattantam. Izgatottan vártam, hogy elérjen hozzám.
– Kalandra fel, kiskecske! – nyújtotta felém a kislapátot, amit direkt nekem vett, mellé pedig sejtelmesen elmosolyodott. Kikaptam a kezéből a szerszámot és széles mosollyal az arcomon bólintottam. Kész voltam a kalandra.
Nagymama előre ment a kertben, én pedig kissé lemaradva ugrándozva követtem őt. Babot ültettünk. És borsót. Meg néhány rózsát. Nagymama nagyon szerette a virágokat, mindig hagyott nekik egy kis helyet a kertben. Előkelő helyük volt, az ösvény két oldalán, a bejárat mellett, hogy amint belép valaki, egyből őket lássa meg. Minden évben hatalmasra megnőtt neki, olyan nagy volt a koronájuk, hogy félő volt, hogy lehúzza a szárukat. De ilyen soha nem történt, erősek voltak, szúrósak, de gyönyörűek.
Szomorúan konstatáltam, hogy a végére értünk az ültetésnek, Nagymama kezéből elfogytak a magvakkal teli zacskók, mind a földben pihent már és várta, hogy napvilágot láthasson. Bánatosan sóhajtottam egyet és letettem a kis ásómat a földre. Néztem a még sima földfelületet, amiből nemsokára csodálatos növények fognak életre kelni.
– Ne dobd el a szerszámodat, még nem fejeztük be! – szólt rám Nagymama, mire azonnal felcsillant a szemem és rögvest felkaptam a földről az ásót. Becsúsztatta a kezét a nadrágzsebébe és előhúzott belőle egy újabb tasakot.
– Az micsoda? – kérdeztem kíváncsian.
– Almafa – felelte. – Vagyis majd csak lesz belőle. Ha gondosan ápolod, szereted és vigyázol rá. Ez a te fád lesz. Hova szeretnéd ültetni?
Összepréseltem az ajkaimat. Körbefordultam a kertben, a lehető legtökéletesebb helyet kerestem, ahol életre kelhet az almafám. Az én almafám! Már a gondolatába is beleremegtem!
– Oda! – böktem a kapu irányába, a ribizli melletti területre. Nagymama elmosolyodott.
– Gondoltam, hogy azt fogod választani, kicsi torkosborz! – felelte, majd elindult a ribizlibokor irányába.

Együtt ültettük el azt a fát. Nagyon boldog voltam akkor. Mindennap ott ültem mellette és vártam, hogy végre előbújjon. Nem akart megérkezni, én pedig minden nap egyre csalódottabb voltam. „Elő fog bújni, ne aggódj, csak idő kell neki” – mondta mindig Nagymama, amikor látta a szomorúságot a szememben. Aztán véget ért a nyár és haza kellett mennem, kezdődött az iskola. Szomorú szívvel hagytam ott Nagymamát és az almafámat. Legközelebb egy évvel később láttam viszont, Nagymama temetésén. Facsemete volt már akkor, én pedig már nagymamanélküli kisfiú. A fekete cipőmben, a fekete nadrágomban, a fekete pulcsimban a fához léptem. Megérintettem vékonyka törzsét. És éreztem. Nagymama ott volt. És akkor egy könnycsepp gördült le a szememből s hullott a földre, a fa lábához.