Seres Rebeka: Hagyaték

Whiskys pohár és félig szívott, elhamvadt cigaretta az asztalon. Ennyi maradt apám után. A lakásában vagyok s annál az asztalnál ülök, aminél a legtöbb idejét töltötte. Akárhányszor nála voltam, mindig a kanapé bal oldalán ült, szétterpesztette a lábait és az előtte lévő dohányzóasztalon könyökölt. Ujjai között égő cigaretta, előtte egy kortyokban hiányos whiskys pohár. Soha nem láttam még teli poharat előtte. Amint kiöntötte az adagját, első dolga volt, hogy meghúzta, s a pohár soha nem ért le úgy az asztalra, hogy ne lett volna már egy szájnyom a tetején. Most is ott van az előttem lévő poháron, egy fél korty lötyög csupán az alján. Már nem fogja meginni. Ahogyan a cigarettát sem fogja már elszívni.
Az ő helyén ülök. Soha nem engedte, hogy ide telepedjek, ez az ő helye volt, az ő lakása, az ő bútora, az ő whiskyje, én mindig idegen voltam. Ő koptatta ki a kárpitot, s nem hagyta, hogy bárki is belerondítson az évek alatt létrehozott művébe. Amikor itt voltam nála – ami nem sűrűn fordult elő – mindig a fotelba ültetett, ami a kanapé jobb felénél áll. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit a kisszékre száműztek. Bár soha nem éreztette velem, hogy a gyereke vagyok, inkább csak azt, hogy egy kolonc a nyakán, akit csapásként mért rá az isten.
Furcsa érzés azon a helyen ülni, ami az övé volt. Haláláig ezt a mélyedést formálta, whiskyzett és cigarettázott. Soha nem láttam másként. Még enni is alig, életem során. Nem csoda, hogy ötvenhat évesen szívrohamot kapott. Pontosan úgy halt meg, ahogyan élt: részegen és egyedül.
Nem akarok tőle semmit. Életében sem akartam, halála után pedig pláne nem. Nincs itt más csak kosz és szemét. Egy elrongyosodott élet maradékai. Legalább húsz percig ültem azon a helyen és néztem ki a fejemből. Mégis mit kellene elvinnem innen? Apámnak nem volt semmi értéke, se pénze, se ékszere, mindenét elverte már. Csak ezt a szemétdombot hagyta rám, semmi mást.
Egy dolgot mégis elvittem. A kabátzsebembe csúsztattam azt a majdnem teli doboz cigarettát, ami az asztalon hevert. Csak egy szál hiányzott belőle, az is az asztalon feküdt hamu ágyában. A többi érintetlen volt, ezért vittem el. Apám ezt az egyet nem szennyezte be. Amint kiléptem az ajtaján, azonnal kikaptam belőle egy szálat és rágyújtottam. Mintha apámat tüdőztem volna le. Velem volt, aztán elszállt, mint a füst. De nyomot hagyott a tüdőmben, megtapadt s egyre feketébb és feketébb lett. Mire hazaértem, már öt szálat elszívtam. Úgy éreztem, minél hamarabb el kell használnom őket, mintha ezzel apám utolsó darabjaitól is megszabadulhatnék.
Hazaérve ledobtam magamról a fekete bőrkabátomat, a dobozt a zsebébe csúsztattam, látni sem akartam. A pulthoz léptem és elővettem a szekrényből egy üveg piát. Széles választékom volt, de most pontosan tudtam mi kell nekem: egy jó nagy pohár whisky. Ki is bontottam egy üveget, félig öntöttem a széles poharat, majd magasra emeltem, mintha csak apámmal akarnék koccintani, és a számhoz emeltem. De nem húztam le. Megakadt a kezem. Valami megállított. Hirtelen apámat láttam magamban. A whiskys pohár, ami soha nem ér le tele az asztalra. Letettem az érintetlen poharat a pultra, majd megfordultam. A konyhát és a nappalit nem választja el semmi egymástól – csakúgy, mint apám lakásában –, így a kanapét pillantottam meg először. Ekkor tudatosult bennem, hogy én is mindig a bal oldalán ülök, látom rajta a nyomomat. Ahogyan a hamvaiba fulladt cigarettát is az asztalon, mellette a whiskys pohárral. Pont tegnap ürítettem ki egy üveget. Ironikus, hogy amikor apám szívrohamot kapott, én is pontosan ugyanazt csináltam, mint ő: a dohányzóasztalnál ültem a kanapé bal oldalán, whiskyt ittam és cigarettáztam. A karfának dőlve aludtam el, s reggel arra ébredtem, hogy szól a telefonom, anyám pedig könnytelen, de megrendült hangon közli velem, hogy meghalt az apám.

Hirtelen kirázott a hideg. A pulton lévő félig teli pohárra néztem és émelyegni kezdtem. Belebámultam a sötét folyadékba, majd egyszer csak megragadtam és kiöntöttem a csapba a tartalmát. Soha nem tettem még ilyet. Fogtam a szemetest, őrült módjára a nappaliba csörtettem és mindent, ami az asztalon volt belesöpörtem a kukába. A poharat, a cigarettát, mindent, még a kabátzsebemből is kivettem apám cigijét és belevágtam azt is. Aztán leültem a kanapé jobb oldalára és nagy levegőt vettem. Most már tudom, mit hagyott rám az apám. Azt, hogy ne legyek olyan, mint ő, s ne végezzem olyan nyomorultul, ahogyan ő.

©Sarolta Gyoker: …könnyek