Seres Rebeka: Színfolt

Emlékszem a színekre. A lángoló pirosra, a lágy kékre, a megnyugtató zöldre, a rikító sárgára. De már csak az emlékezetemben látom őket. Ha kinyitom a szemem, csupán szürke és fekete foltokat látok, azt a két színt, amit a leginkább utáltam egész életemben. Mindkettő sötét, unalmas és elszomorító.

Amióta az eszemet tudom színes és feltűnő ruhákban jártam. Imádtam, hogy amikor magamra pillantok, egyből vidámnak és gondtalannak éreztem magam. Az össze nem illő színeket szerettem a legjobban kombinálni egymással, a narancsot a lilával és a kékkel, a zöldet a pirossal és a sárgával. Kicsit furcsán néztek rám az utcán emiatt, de engem cseppet sem zavart, boldog voltam. Még ma is viselem ezeket a ruhákat, most is egy türkizkék blúz van rajtam és egy narancssárga szoknya, hozzá pedig egy piros szandál. De én már nem látom, hogyan néznek ki együtt, csak azt tudom, hogy milyen a színük.

Két hónapja veszítettem el a látásomat a saját hülyeségem miatt. Kisgyerekkorom óta szemüveges vagyok. Nincs is olyan emlékem magamról, amikor ne viseltem volna vastagkeretes pápaszemet, ami a fél arcomat eltakarta. Rühelltem. Ezért amikor felnőttként lehetőségem adódott rá, elmentem egy optikushoz és kontaktlencsét csináltattam helyette. Leírhatatlan érzés volt, hogy nem kellett egy vastagon keretezett üvegen keresztül szemlélnem a világot. Nem volt tőle piros az orrom, nem párásodott be melegben, nem hagyott rajta nyomot minden esőcsepp és véletlen mozdulat. Eleinte gondosan ügyeltem arra, hogy megfelelően tisztítsam és tároljam, de manapság, amikor már tíz éve élek vele, kicsit lazább lettem ebben a tekintetben. Ez okozta a vesztemet. Rászoktam arra, hogy még alváshoz sem vettem ki. Annyira hozzám nőtt, hogy szinte már magam is elhittem, hogy jó a látásom. A kontaktlencsén keresztül pedig egy baktérium – bizonyos Pseudomas aeruginosa nevű, ahogyan a doki ráírta a diagnózisomra – támadta meg a szememet, ami miatt fekély alakult ki rajta. Tönkretette a szaruhártyám rostjait, s mire észrevettem, már késő volt. Megvakultam.

Most már máshogy látom a színeket. Úgyis jelen vannak az életemben, hogy nem a szememmel érzékelem őket. A képzeletem színezi ki a világot. De nem csak a körülöttem lévő tárgyakat teszi életteltelivé, hanem az embereket is. Erre akkor figyeltem fel, amikor a kórházban Szántó doktor először lépett hozzám. Láttam az auráját. A belső lényét. Nem tudom pontosan megfogalmazni, de azt hiszem, láttam, hogy milyen színű a lelke. Kék volt. Égszínkék. Nyugodt, békés és erős. Azonnal megkedveltem. Enikő barátnőm bíborvörös volt, amikor az ágyamhoz lépett, a húgom sárga, anyu zöld, apu pedig barna. De érzékeltem még a kórteremben a betegek és a nővérek között lilát, rózsaszínt, sárgát, kéket, sőt, szürkét és feketét is – ők voltak a legkiábrándítóbbak. Rájöttem, hogy attól, mert még nem látok, csak szürke és fekete foltokat, a színek ugyanúgy jelen vannak az életemben. És hogy milyen színű az én lelkem? Fogalmam sincs. Azt hiszem narancssárga egy kis lilával és kékkel, vagy zöld, pirossal és a sárgával…

©Sándor Edit: Színes hatszög elforgatása – 2020