Sipos Gábor Gergő: Négysorosok

Csattan ezüstös szép nevetésed
szárnya a füstös kék köd alatt.
Tó vize rebben víg kacagásra
s arcom ránca simulva szaladt .

#

Kék dongó szárnyán szárnyaltam hajnalban.
Fény omló árnyát láthattam alvatlan.
Szétbomlón várt rád zárt ajkam, majd halkan,
Rég volt jók álmát átadtam ajkadnak.

#

Ha fáradt szemmel pilláidra nézek,
tudom, hogy nincstelen szegény legény vagyok.
Ha ajkad bíbor csengésére vágyom,
már csak emlékezek, vagy inkább álmodok.

#

Verstelen homályból kacsintasz szürkén.
Miattam haldoklik a lelketlen múzsa.
Csóktalan aszályból tapintasz fürgén.
Visszanyúlok, ujjaink fonódnak futva.

#

Remegő éhes bensőm óhajt drága ölelés.
Lemenő kérges ernyőm árnyán fáradt nevetés.
Szerető szíved ujjad végén lágyan simogat.
Repedő szívem szunnyadt szélén ásít titkokat.

#

Nincstelenül ragyogok szürkén
Havasan rügyezek szakadatlan
Kincseimet más bitorolja
Elsorvadok a téli tavaszban

#

Időt szeretnék időtlenül.
Melletted lenni egyedül.
Mosolyod elengedő ölelésében,
az álmom életbe szenderül.

#

Feleslegesebb, mint önmagad,
a hiányzó részről bújtatott,
eltitkolt féltett, bús hangodat
álmodom, szippantom sóhajod.

#

Fogy a bor, és itt az este
szivarfüstben naplemente.
Erkélykorlát piros égbolt.
Boldogság is milyen rég volt.

#

Reggelente fáradtan kelek
Hiába álmodok élhető életet
Fénytelen virágzó sötétlő érdekek
Szakítják félbe, ébresztenek

#

Talán máshol, másmikor,
kötetlenül sodródhatunk,
a szárazföld adta értelem
bizonytalansága vígaszunk.

#

Eltűrhetetlenül nevetnék
szíved csalárd hazugságain…
könnyek, hidegség, s minden kellék…
Menekülés a múlt szárnyain.

#

Lassan férfiként kell gondolnom reád
s nem gyermekként, mint szerető gyermek,
eltompítalak, mint forró délután
lassú mámorban eltemettelek.

#

Kihagyhatatlan zöldülő fohász
minden leveled, mely sistereg a szélben.
Élénksárga fények hazugságában állsz,
meghajolva, olcsón hitt reményben.

#

Olyan mindegy, hogy mennyire…
…látom rajtad, hogy ennyire…
és már csak a semennyire
meséli el amennyire….

#

Nem hiszem el, hogy nem jut eszedbe a létem.
Nem hiszem el, hogy boldogság ölel át.
Nem hiszem el, hogy nincs már benned a képem.
Nem hiszem el már kék mosolyod igazát.

#

Ha elpusztíthatom magam,
csak folyton-folyvást még keress,
mert elárulhatom szavam,
hogy vesztesként belém szeress.

*Első közlés

Válik Bertalan – ‘Necessary Evil’ (2018) Technika : festmény, kollázs I 50×70 cm