Az én nagyapám úgy halt meg,
hogy elaludt, mert tudta,
hogy ép elmével nem léphet
egy egyirányú útra.
S a bezáródó ajtókat
elfeledte ő sorban
és hideg ténynek az maradt,
hogy ahogy van, az jól van.
Az én nagyapám úgy halt meg,
hogy semmit el nem rejtett;
mert úgy idézett mindent fel,
hogy mindent elfelejtett,
és úgy simult az arcán szét
a valóság, a béke,
hogy fel nem rázhatták volna…
Mi mit adnánk cserébe?
Az én nagyapám úgy halt meg,
hogy az igazság mögött,
mint félős kislány, kisfiú,
ő bátran elrejtőzött;
mert ott, akkor már nem lehet
senki, senki önmaga;
ő a bíró, ő az ügyvéd,
s az ítélet – ő maga.
Az én nagyapám úgy halt meg,
ahogy meghalni méltó;
nem volt rajta lánc a halál
vagy az értelem béklyó;
az én nagyapám úgy halt meg,
ahogy méltó elmenni –
úgy ítélje meg bárki is,
ha képes ezt megtenni.
*Első közlés