Szirtes András: A kanóc

Halottak Napján én is fel szoktam menni a temetőbe Lujzikához, második feleségemhez, aki idejekorán mindmáig tisztázatlan körülmények közt lehelte ki a lelkét. Én akkoriban – 1988-at írtunk, – éppen az USA-ban, méghozzá New Yorkban tengettem az életemet és éppen Bulgakov “Mester és Margarita” regényének inspirációja alapján forgattam valami személyes történetet, amiből persze magam sem tudtam, hogy mi lesz, de hát ez, az oly rám jellemző „nem tudja,de teszi” állapotaimból fakadt.
Egy az üzenetrögzítőmön lévő meglehetősen szűkszavú üzenet várt engem „Lujzika meghalt!” – ami persze a maga tömör tárgyszerűségében eléggé mellbevágott, ráadásul feltört bennem a lelkiismeret-furdalás, hogy én magam mennyiben is vagyok részese az Ő halálának, amit persze mindmáig – így 30 év távlatából – sem tudtam még igazándiból tisztán megválaszolni magamnak.
Amint hazatértem kishazánkba az USA-ból, leültem egy kerti asztalhoz és több hónapon keresztül napi többórás munkával, kézi vésővel egy szürke márványlapba belekaristoltam Lujzika nevét a magam kézirásával és minden betű szárából indaszerűen kinőtt egy egy levél, pont annyi ahány évet Ő élt, pontosan 45-öt és ezek a levelek úgymond körbeölelték magát a nevet. Ez a fajta tevékenység egyfajta meditáció is volt, mert közben hagytam, hogy a fájdalom a lehető legmélyebben megérintse lelkemet, nem kerestem kibúvót, hiszen tudtam én, hogy a saját önösségem és egóm is hozzájárult ahhoz, hogy az én akkori szívem választottja a másvilágra költözzön.
Ezt a táblát mikor végre készen lett, a hónom alá kaptam, persze becsomagoltam papírba és belecsusszantottam a táskámba és felcaplattam a Farkasréti temetőbe Lujzikához, gondolván ott majd szépen kiások egy kis helyet a táblának és szépen beszuszakolom a sírra, a virágok, meg a sziklarózsák közé.
Megálltam a temető bejáratánál ahol nagy standokon az ilyenkor szokásos temetői kellékeket, virágokat, mécseseket árusították, nagy volt a forgalom, és én kivártam szépen nyugodtan és vettem három apró kis mécsest, azt a legegyszerűbbet ami olyan 3-4 centis kör alakú, nincsen teteje és csupáncsak egy centi vastag viaszból kukucskál ki belőlük a kanóc.
Szépen akkurátusan a túlélő bicskámmal kilazítottam a sírdombot, ami már azért eléggé összetömörödött – a Lujzika temetése óta eltelt fél év alatt – és elhelyeztem a mintegy harminc centiszer negyven centis márványtáblát, odatettem rá egy kis mécsest és megyújtottam.
Néztem, néztem, néztem, megszűnt a valós idő elmerültem a magam fájdalmában, végtelen csend ölelt körül minket, ahogy ott voltunk egymással szemtől szemben.
Egyszer csak hirtelen elaludt a kis mécses és az apró megfeketedett végű kanóc eldőlt valahogy benne, mintha egy kiszáradt korhadt fa dőlt volna ki. Szemügyre vettem, piszkálgattam, megpróbáltam talpra állítani újra meggyújtani, de amint sikerült megint csak eldőlt az a fránya kis kanóc, s eldőlve ellobbant az olvadt viaszkörnyezetbe. Káromkodtam egyet, hogy lehet, hogy nem engedi nekem ez a lángocska az elmélyülést, mert mindig csak elalszik, mintha az Isten ezzel is büntetne engemet.
Elővettem egy új mécsest, de azzal sem jártam sikerrel, ugyanaz történt, pár másodperccel a meggyújtása után kidőlt a kanóc és elaludt a lángocska. Ekkor már begurultam. Előkaptam a harmadikat és a zsebkésemmel óvatos kis félkört kanyarítottam a kanóc tövénél a viaszba és egyből kifordult az egész, csak egyetlen egy milliméter kanócszál darabka tartotta a viaszban a kb fél centire kilógó kanóc darabkát.

Azt a nemjóját!
Micsoda egy szemét dolog ez!
Már a kanócot is kilopják a mécsesből!
Micsoda halottgyalázás ez!
Maguk nem tisztelik sem az élőket,
sem a halottakat, sem az Istent!

Ezt már az árusnak mondtam miközben a pultjáról egymás után kapkodtam fel a még érintetlen mécseseket, s mindegyikből kikanyarítottam késemmel a kanócot és az orra alá dugtam. Persze egyből odagyűltek körém az ilyenkor Halottak Napján arra mászkáló emberek és egy kis csoport úgyszólván tömeg állt már körbe, az árus meg ijedten tárta szét a kezét, mondván ő nem lát bele a mécsesekbe, ő csak megrendelte így hozták, ne őt baszogassam emiatt, nem ő gyártotta ezeket, ő csak eladja.
No, ekkor már eléggé kiüvöltöztem magamat, mondtam neki azonnal adja vissza a három mécsesért a pénzemet, erre azt felelte, hogy kettőt ebből már meggyújtottam, a harmadikat meg kibeleztem, ráadásul még vagy tízet is itt a pultjánál, nem fizet ő semmit sem nekem.
Erre újabb dühroham kapott el, s bár láttam, két rendőr közeledik felém, egy hirtelen mozdulattal ráborítottam az egész pultot, repült ott minden, virágok, vázák, mécsesek.
A rendőrök lefogtak, igazoltattak, nem volt nálam személyi csak az útlevelem, ráadásul nem mindennapian voltam felöltözködve, piros cipzáras punk bőrdzseki, szakadt farmer, hosszú vörös hennázott haj, hegymászó bakancs és egy női kék posztókalap, gondolhatták nem evilági a fickó, bár magyar az útlevele, de mégiscsak valahonnan szabadult, vagy szökött, akár a diliházból, vagy egy másik bolygóról.
Szó szót követett, s akkor megszállt engem valami hihetetlen hideg nyugalom, lassan, szinte suttogva, halkan belemondtam a két rendőr képébe:

EZ EGY VELEJÉIG ROHADT ORSZÁG, AHOL MÁR MINDENT KILOPNAK AZ EMBEREK LELKÉBŐL, MÉG AZ ÉLETŐ FÉNYT ADÓ KANÓCOT IS. ISTEN MAJD MEGBÜNTETI MAGUKAT EZÉRT. ELÁTKOZOTT EZ AZ ORSZÁG S AZ IS MARAD.

Erre elengedtek. Már nem mentem fel a Lujzikához, hanem a temetővel ferdén szemben lévő „Búfelejtő”-ben kötöttem ki, – ahol anno mindig együtt iszogattam vele a nagy platánfák alatt – és rendesen leittam magam. Már nem is emlékszem hogyan kászálódtam haza.

1 hozzászólás

  1. Andrea is ott van, porban. Én itthon mécsesezek. A láng viselkedése a jelenlétre utal. Amúgy elátkozott ország.Igen. Wolandban bízhatunk.

Comments are closed.