Szirtes András: Részlet a “Vándorszem” című önéletrajzi regényemből

Pálfinét, a biológia tanárnőt, a nagyképű és beképzelt úrhölgyet pedig utáltam. Engem csak azért tűrt meg, mert apám állása és kapcsolatai fontosak voltak neki. Első komoly konfliktusunk az volt, hogy igazságtalanul adott egy osztályfőnöki intőt. A dolog úgy indult, hogy megbízott minket, Nagyot, a legjobb tornászt meg engem, hogy szemléltető anyagként szedjünk cserebogarakat a következő biológiaórára. A Tabánba mentünk, ahol a cserebogarak ilyenkor május elején sötét felhőben rajzottak. Vittünk magunkkal éteres üveget is. Nekem egyet sem sikerült becserkésznem, féltem, kissé undorodtam is tőlük, de Nagy óriási tigrisbukfencekkel, vetődésekkel röptében kapta előket. Az én dolgom már csak annyi volt, hogy az éteres vattás befőttesüveget kinyissam és becsukjam. Egy óra alatt összeszedtünk vagy száz cserebogarat. Nagyon büszkék voltunk a zsákmányra és másnap a biológia óra előtti szünetben mindenkinek a padjára letettünk egy-egy kábult kis rovart.
Pálfiné aznap szépen kiöltözött, hiszen vizsgaoktatásról volt szó. A falak mentén végig padokat helyeztek el, azokon kuporgott vagy harminc tanárjelölt. Kivonult a minisztériumi felügyelőség néhány tagja is. Pálfiné virágcsokrot kapott. Mi fehér ingben, ünnepi öltönyben ücsörögtünk padjainkban. Az ofő akkurátusan kirakta karóráját az asztalra és elkezdte a tanítást. Épp a mi dicséretünket zengedezte, mármint a Nagyét meg az enyémet, amikor valószínűleg a teremben uralkodó hőség hatására a gyűjtemény, a körülbelül negyven elkábított cserebogár éledezni kezdett. Furcsa, zizegő hang hallatszott mindenfelől. Pálfiné eleinte nem figyelt a különös zajra, folytatta lendületes – a nagy szónokokéra emlékeztető – előadását. Bezzeg a fiatal tanár- és tanárnőjelöltek egyre inkább a padokon izgő-mozgó cserebogarakra figyeltek. A Művelődésügyi Minisztérium képviselői homlokukat ráncolták. Ôket sem hagyta hidegen az egyre erősödő hangzavar. Csak Pálfiné nem zavartatta magát, tört előre, öntömjénezőn, magabiztosan, mígnem az első padsorból az egyik legkorábban ébredő cserebogár szárnyra kapott és egyenesen Pálfiné kontyának röpült. A osztályfőnöknő a hirtelen támadástól kiesett szerepéből, összevissza hadonászott, mire a tanárhallgatók röhögcsélni kezdtek. Pálfiné elpirult, de ekkor már valóságos cserebogárhad támadt rá. Hidrogénszőke hajkoronája és lakkjának illata alighanem túlporzott virágra emlékeztette a bogarakat, mert mind megcélozta Pálfiné esküvői tortára emlékeztető, többemeletes kontyát.
A minisztérium képviselői megpróbáltak együttérzően segíteni pánikba esett osztályfőnökünkön. Körbefogták, és harci védőgyűrűt képeztek a tanárnő köré. Elszabadult a pokol. Most már az összes cserebogár feléledt és támadóan zsongott-bongott a szürke és fekete öltönyös töviskórók gyűrűjében kapkodó fonnyadó virág, Pálfiné körül. Ofőnk sírva fakadt, az egyik minisztériumi főember elordította magát:
-Mindenki hagyja el a …
De tovább nem jutott a beszédben, mert üvöltésre nyíló szájába egy jól megtermett cserebogár röppent. Ijedtében hápogni kezdett, amitől egy darabban le is nyelte a még mozgó állatot. Feje elvörösödött, nem kapott levegőt. Társai látván, hogy mindjárt megfullad, segítségére siettek, magára hagyva osztályfőnökünket. Pálfiné még egy ideig hevesen hadonászott, majd észlelve, hogy ezzel csak bőszíti az éterálmukból ébredő rovarokat, leroskadt a székére és apatikusan tűrte, hogy a bogarak a fejére, kontyára, arcára másszanak. Közben a minisztériumi küldöttek hanyatt fektették társukat. Egyikük hosszú ujjaival az áldozat szájába nyúlt és diadalmas arccal kiemelte a félig megnyomorodott, még rángatózó cserebogarat. Addigra már csak néhányan maradtunk az osztályterem ajtajánál, és amikor megjelent az igazgató – hírhedt volt szigoráról, – az ajtóból is távoznunk kellett.
Másnap hívattak minket a tanáriba. Ott álltunk Naggyal a tanári értekezlet előtt, a ránk záporozó kérdések kereszttüzében: Ki adta az ötletet a cserebogár gyűjtésére, ki adta az üveget, stb? Mi elmondtuk az igazat: Pálfiné bízott meg, az ő ötlete volt a gyűjtés. Kiküldtek minket, majd a másnapi osztályfőnöki órán – legnagyobb meglepetésünkre Pálfiné intőt írt az ellenőrzőnkbe arra való hivatkozással, hogy önhatalmúlag tettük ki a bogarakat a padokra. Ez volt életem első koncepciós pere. Sírtam, amikor átadtam apáméknak az ellenőrzőt.

1 hozzászólás

  1. Szenzációs!

Comments are closed.