Szirtes András versei

….dió szedés mamámnak!….

jaj drága Mama
lassan 93 leszel
s szedem néked a papírhéjút
mi úgy pattan, surran el
mint életünk

szomorral mélázva koppan az idő
ízes ám, s tudod
azért is ültetünk ilyen fát,
hogy termését majd unokáink
élvezhessék

ne félj, nem búcsú ez
csak hát ilyenkor
elmúlás érzetem támad
amint megérint
az őszülő idő termése

jel ez, hogy ne hagyjam el magam
legyek olyan fínomlelkű
és erős mint Te
drága Anyám
ki felnevelt

*

….szaggatott csoda…

a lepkék szava..
elrepült hozzám..
kismadár bucskázott..
ágról a vízbe…
s visszareppent…
mily gyors fürdőzés ez…
a végtelenben…
rablóhalak fickándoztak
felborzolva…
az óriási jótékony
folyólény felszínét…
mindent magába ölelő..
nyugalmát
szívembe kerítve…

pislákol a kora ősz..
lapos kavics kacsint ledéren…
ki jómagam vagyok…
már nem emelem fel…
nem kacsázok…
jól vagyunk mind
ott…ahol…
a rönkben min ülök…
szorgos szú perceg…
kis fapor dombocskát emelve…
nem seprem el…
azt is hagyom…
így kerek egész…
e nyugalom…

valahogy rám telepedett…
a szemlélődés
időtlen kincse…
kinek semmije sincs…
annak megvan
a mindenség
lenyesett tincse
így gazdagítva
az aprócska élet-jeleket….
belülről fordítja ki..
zsongását zsebéből a csend
az örök víz tükrébe…
foncsorozva…

*Első közlés