Szokolay Zoltán versei

Az újrainduló mutatókról

1.

a régi falióra
minden nap megáll 30-40 percre
erőt gyűjt ilyenkor
önbizalmat további körökhöz
azután elindul ismét
hogy folytassa útját
a következő megállásig

az állítólag közösen elfogadott
(holott valójában szintén
önkényesen megállapított) idő
múlásától már régen elszakadt
nem érdekli
de a szolgálatot fontosnak tartja
él mert élni akar
jár mert járnia kell
és hisz abban
amit öntörvényűen
mutatnak mutatói

vajon mi tudunk-e hinni így az életünkben
meg-megállva és újraindulva számtalanszor

s neheztel-e ránk aki olykor
rápillant mutatóujjunkra

2.

a régi falióra jót akar
bónusz időt ad
meghosszabbítja életünket
hálátlan gazdája mégis lomtárba hajítja
ott járogat tovább
míg le nem merül benne végleg a gombelem

miért kellene utólag tudni
éltünk-e valójában amikor
azt hittük cselekszünk ölelünk
ingáznak egymás felé szenvedélyeink

érdemes lesz-e tudni
hol fekszünk amikor elfogy minden energiánk

hosszú és veszélyes kérdéssorokhoz vezet
higgadtan végiggondolni
azt például hogy akit mindig vártunk
s akinek bőrére emlékszik tenyerünk
nyelvére a nyelvünk
és fényére a szemünk legmélye
azzal éltünk-e azonos téridőben egyáltalán
vagy csak képzeljük
más lényekkel esetleg önmagunkkal
tévesztjük össze újra meg újra
és valójában mind egyedül vagyunk
külön-külön kihajított
faliórák a szeméttelepen

3.

az elromlott falióra helyén
tátongó fekete rés
akár egy kéménycső nyílása
és mint fészkükből kifüstölt darazsak
özönlenek belőle akiknek tartozom
zúgnak köröznek homlokom előtt

nem győzöm számolni:
őt amikor sírt nem vígasztaltam
őt nem engedtem megpihenni
beszéltem hozzá pedig csendre vágyott
neki nem vittem a terhét
neki csak egy korty vizet kellett volna adnom
őt észre se vettem a kertkapuban
beléfojtottam a titkot
amit csak nekem akart elmondani
ő kezét nyújtotta de elhúzódtam
ő a levelem várja mindmáig hiába
ő napokig hasztalan kuporgott a lépcsőn
nem mentem haza nem mentem haza
neki sem mondtam elégszer azt az egy szót
és neki sem és neki sem és neki sem
itt vannak mind akiket megbántottam
szóval tettel vagy mulasztással
zúgnak köröznek homlokom előtt

és jön a népem végtelen védtelen sorokban
Arany Kosztolányi Szilágyi Domokos népe
és velük mind a többi népek
rongyosan kifosztottan de zokszó nélkül
asszonyok egymásba kapaszkodva
hajlott hátú öregek görbe bottal
és katonák minden háborúból
elüszkösödött lábú vesztesek
nyíllal átlőtt torkú hírvivők

és gyűlnek egyre gyűlnek körém
mind akik valaha éltek emberek
muzsika zeng belőlük
égig hullámzó orgonazene
semmit nem kérnek számon
boldogok hogy hozzám találtak
gyengéden fölemelnek
már vízszintes a testem
korompille-könnyű
együtt örvénylünk
magukkal visznek valahová

s a helyére visszakerül a falióra
és teljes kört járnak a mutatói

*

Végjáték-változat

nem látjátok azt a csapzott embert
sok éve ugyanott áll a csarnok előtt
bokáig érő szürke köpenyben
remegve szótlan éhesen

ideparancsolták azt a magyar embert
megmondták neki itt kell várnia
egyszer majd talán elviszik
egyszer (hadd higgyük) ő talál haza

hulladékgyűjtő konténerek mellé
halomba hordott eladatlan áru
erjedt gyümölcsök fonnyadt paprikák
szavak mondatok zárt száj zárt világ

raklapok közé szorult himnusztöredék
keresi kié volt ki vesztette el
szerves anyagok múltját jelenét
de válasz nincs itt senki nem felel

’75-ben sakkoztam azzal az emberrel
sötét király futott a biztos matt elől
összemosódott előtte 64 mező
végül felbukott gyorsan balra dőlt

fejjel a rácsnak vasárnap délelőtt
és megsajnáltam akkor azt az embert
Dimitrov Fővám Boráros réti pipitér
de most ez másik város ’15 december

alap hogy ütni kell amikor ütni tudsz
mert ütnek mások ha új mezőre lépsz
és nem jön érted felmentő sereg
csak egy fekete furgon – hazajutsz

*

Ha újra, de mégsem

S ha megint gyermek lennék, kérded,
hatvan helyett éppen csak hároméves,
és egyszerűen ottfelejtenének
egy játszóházban, színes műanyag-
kockák között, a csőlabirintus
mélyén szomjasan, elárvulva,
és – folytatod – majd egy sárga csúszda
legalján döbbennék rá, hogy sehol senki
nem vár, nem néz, nem vigyázhat rám,
és innen nem visz már haza,
hiába indulnék, nincs többé hova,
s nem érteném, hogy elvesztettek-e
(a poézisnek ez a lényege),
vagy csak bújósdit játszanak velem,
fortyogó lávaörvény nyelte őket,
szabadság, vulkán, pokol, történelem —,
ugyan hívnám-e, kérlelném-e Istent,
hogy nézzen rám, hogy lásson, fölsegítsen
innen, a keskeny, veszélyes peremről,
sírásra görbülne akkor majd a szám,
és tudnám, minden hipotézis megdől,
már semmi dolga, gyermeksírást nem hall,
mert ő csak Isten, nem óvónő, sem angyal,
a horzsolást a térden nem gyógyítja meg,
s ha ember ordít neki lentről, úgy remeg,
hogy szél támad, s az ég alja piroslik,
az Isten fél, de felhő el nem oszlik,
a világvárost fényvihar veri,
az óra éjfélt üt, már minden bolt bezárt,
az üres parkolóban tétovázom,
zoknim lecsúszott, nincs sapkám, nincs kabátom,
s az imént talált fémgombokkal játszom.
A teremtéssel mindent elintézett,
azóta közömbös, vagy gyáva, ránk se nézett,
az Isten fél, az Isten fél – ekkor kimondom-e?
Ha újra kérdeznéd, de mégsem kérdezed,
hogy itt vagyok-e, s mindez miért lehet,
ha leguggolnál hozzám és nyújtanád kezed,
elsorolnám-e képzelt bűneim Neked,
vagy behunynám szemem, hogy végleg elfelejtselek?
*

Fekete péntek, nagy kedvezmény
lifetime membership nagyúr
életreszóló tagsággal ajándékoztál meg
legbuzgóbb rajongóid gyülekezetébe sorolsz
ezért még ma este hálálkodjak
ha jót akarok
írja a tudatalatti üzenetgenerátor
aztán sipirc lefelé az örvény szerpentinútján
mint pók a lefolyóba
beszív ez a titkos indikációs rendszer
szabadnak nyilvánítottak tehát nem tudhatom
hogy működik a hangtalan berendezés
az agyhullámok
távolról történő megfigyeléséhez
és módosításához
csak lennék végre ha tudnék
végtelen
hálás
nekik

(azt szeretik)

*Első közlés