T. Ágoston László: Nagy Huszárok

‒ Hurrá! Győztünk! Honfoglalás! Éljenek a Nagy Huszárok! Kössétek be a lovakat a karámba, aztán kezdődjön a hálaünnep! Ja, a döglött oroszlánt meg dobjátok a szemétdombra! Ne úgy, te ballábas huszár, mert még képes lesz holtában is szétrúgni azt a szemétdombot! – mondta a dúsüstökű huszárkapitány, és büszkén megpengette ezüst sarkantyúját. Aztán meglengette a feje fölött a csapatzászlót és így kiáltott: ‒ Szabadság, Egyenlőség, Testvériség!

‒ Nono! – bökte oldalba a nagybajszú tábornok. ­– Csak óvatosan a nagy szavakkal, mert ebbe az oroszlán is belehalt már! Nekünk, Nagy Huszároknak kevesebb is elég. Például az: Isten, Haza, Család. A kétharmadhoz ez is elég. A többit meg majd elrendezzük a honfoglalás után. A Dunántúl az enyém. Gondolom, nincs ellene kifogásod, hiszen én ásattam meg a legényekkel az oroszláncsapdát.

‒ Ugyan, bátyám, hová gondolsz? – mosolyodott el kényszeredetten a kapitány. – A Nagy név kötelez. Még egy darab eget is adok neked hozzá ráadásul habos felhőkkel a tetején. A hadnagyok megkapják az oroszlán szavannáját, az őrmesterek a lovardát, a többi Nagy meg a maradékot. Nekem elég a dicsőség, hogy legyőztem Leót és az oldalába döftem a dárdámat. Micsoda hősies párbaj volt ez, bátyám!

‒ De hiszen ezer sebből vérzett, mire utolérted – ingatta a fejét a sokat látott, ősz tábornok.

‒ Pszt, csak halkan, kedves bátyám! – intette jobb belátásra a kapitány. –A hálás utókor abból semmit se látott. Neked is jobb, ha elhiszed, hogy romlik a szemed. Nekem elég a várhegy csúcsa, egy kis palotácska a folyó mellett, a kisvasút, melyre mindig vágytam, meg a Földhivatal. Oda írják be a nevemet! Még csak azt se kérem, hogy csupa színarany betűvel… Ugye milyen szerény vagyok?

Közben a huszárok körbe-karikába vágtattak a fatuskóhoz támasztott oroszlán körül, s rohamra hívó kürtszó mellett lőtték bele a nyilaikat. Aztán leszálltak a lóról, és sáros csizmáikkal rúgták, taposták az oldalát. Aki az oroszlán seregéből állt közéjük, az akár kettőt is rúghatott. Tudván tudták ők, hogy nem illik bátor vitéznek döglött oroszlánba rúgnia, de olyan jó hecc volt, s egyetlen hadnagy se mondta, hogy ne tedd. A kapitány meg épp az eget nézte…

A kulacsokat töltögető csapos legény úgy látta a boroshordó mellől, mintha az oroszlán visszarúgott volna. Ki merné kétségbe vonni az állítását?

*

Aztán lassan elült a harci zaj, mindenki elfoglalta a maga helyét. Volt aki a másét, de erről mélyen hallgat a krónika.

‒ Kapitány úr, ez itt a kormány – szólt az egyik tanácsadó, és elfoglalta helyét az anyósülésen. – Ön csak a kereket tekerje, én majd nyomom a pedált! – S nyögve, csikorogva, prüszkölve elindult a szerkezet. – Kapitány úr, szállunk, akár a sas madár! – kiáltotta a pedálos, és kilökte az ajtón a műszerfalon kotorászó másik két tanácsnokot.

Három huszár a platóra szállt, s felváltva lengették a zászlót, a negyedik meg fújta, fújta, ha alább hagyott a szél zúgása. Közben az őrmester a fülükbe súgta, hogy „ez a szélcsend is az oroszlán gyászos öröksége, de le fogjuk győzni, mert a nagy Huszárok győzelemre születtek!”

Az út kissé göröngyös volt, meg-megzökkent rajta a szekér, de mindenki tudta, hogy ez csak átmeneti gond. Lapátot fogott sok útjavító lelkes utász. A huszárok meg elöl húzták, hátul tolták a tanácsadóktól terhes, nehéz társzekeret. Bár olyan is akadt, aki arra gondolt, mi lenne, ha mondjuk azok is tolnák, akik két lábbal nyomják a sehová nem csatlakozó pedálokat… Gondolni lehet, de kimondani? Amikor a kapitány bejelentette, hogy nyolc százalékkal gyorsabb a haladás, és tíz százalékkal kevesebb patkó fogyott, mióta segéd nélkül dolgozik a gyógykovács? Különben is ki tud itt még rajta kívül százalékot számítani?

Történt egy napon, hogy fölugrott a platóra a tizedes, aki az útviszonyokat ellenőrizte, és rézsarkantyúját pengetve jelentette az őrmesternek:

‒ Őrmester úr, alássan jelentem, kotyog a tank, itatni kéne!

Az őrmester csak nézett a csákó alól, mint a huszárló, amelyiknek hamis riadót fújnak, aztán rábólintott, mint aki érti.

‒ Hát akkor itassanak, tizedes…

‒ Igenis, uram, de valaki ellopta a benzinkutat. Anélkül meg nem megy a szekér.

‒ Jó, hát fogják elé a lovakat! Van elég tartalék paripánk.

‒ Csak volt, uram, mert elcseréltük tehenekre, amikor árokba borult a tábori konyha. Ezzel meg az a baj, hogy a huszárok nem szeretik a tejet. Parancs ide, parancs oda, bort akarnak helyette.

‒ Úgy van, huszárnak bort, lónak zabot! ‒ csapott a homlokára az okos tanácsadó. ‒ Anélkül nem működik se a huszár, se a ló. Csak tudnám, miből készült az a zabpehely, amelyiket a múlt héten adtunk el a nyugati turistáknak…

‒ Mi van? ‒ kapta föl a fejét a kapitány, aki éppen a kormányt tekerte két egymásba érő kátyú között. ‒ Mi ez a hangzavar? Nem látják, hogy vezetek?

‒ Semmi vész, uram ‒ mondta az őrmester. ‒ Lovakat váltunk, ennyi az egész. Kössétek előre a muraközieket! A társzekerekért majd visszajövünk.

‒ Azt nem lehet, őrmester úr ‒ ingatta a fejét a strázsamester. ‒ A társzekerek régen elakadtak a sárban, a lovakat meg elvitte a Nagy nagybácsi szántani a birtokára, amit a kapitány úrtól kapott.

‒ Jó, akkor húzzák az angol telivérek, és vezessék őket a felderítő huszárok!

‒ Igenis, értem, csak az a baj, hogy a telivérek nem tűrik a hámot, a felderítők meg elmentek nyugatra lovászlegénynek, mert itthon nem kapták meg a zsoldjukat. Ha sietek, talán még én is utolérem őket…

A huszárok nagyot néztek és már éppen huszáros káromkodásba fogtak volna, amikor csoda történ.

‒ Én megoldok minden gondot ‒ lépett elő a kis pocakos számvevő főhadnagy. ‒ Eladjuk a telivéreket. Most éppen jó az áruk a tőzsdén. A szekérre kölcsönt veszünk föl a banktól, a századtrombitást meg kiemelt gázsiért virtuózként fölléptetjük a tavaszi zenei fesztiválon. Zsoldra ugyan nem futja belőle, de ha jól számolom, két százalékot még így is eloszthatunk a Nagy család tagjai között. A maradék sovány lovak meg majd csak kipihenik a csata fáradalmait a domboldali legelőn. Ha felhíznak, azokat is megveszi valaki virslinek.

‒ Megmondtam én jó előre ‒ dohogta az ősz hajú tábornok ‒, hogy nem elég a végső győzelemhez a huszárcsákó, nem elég a zászló, meg a csatazaj, időnként a pincében a boroshordót, a lovak előtt meg a zabosládát is föl kell tölteni.

* Első közlés